Lágy, intim megvilágítások

Volt is színes kavalkád a színpadon. Sétaterek és kolonnádok múlt századi pompája kedvesen kokettáló hölgyekkel, majd híres fürdővároshoz illő bikinishow-val, a testépítés és –szépítés régi képeslapokról ismerős kultúrájával. Még egy ló is bekerült a műsorba, egy nagyra nőtt, fekete paripa vonult végig elegánsan a mozivászon előtt, hátán egy rég letűnt világ díszes egyenruháját viselő huszártiszttel. S bár nem a Queen slágere, a The Show Must Go On szólt a háttérben, ahhoz, hogy a show-nak valóban folytatódnia kell, kétség nem férhetett a fesztivál 51. nyitógáláján. Meg is telt a július első tíz napjában mindig hangos éjszakai életet élő város. A Thermal Szálló környékén, ahol Európa egyik legrangosabb mustrája zajlik, és csaknem kétszáz film közül választhat a néző, annyi embert, mint most, egész évben összesen nem lehet látni. S ahogy az egy idilli fürdővárosra jellemző, ide az év más napjain pihenni, gyógyulni járnak a különböző nyavalyákkal küzdő emberek. Ezt tették a múltban Arany Jánostól Chopinig, Nizsinszkijtől Mándy Ivánig sokan, de most százszor több a filmes turista, mint a kúrákra igyekvő. Még az is jól érzi magát, aki nem kapott jegyet egy-egy filmre. Holnap majd újra beáll a kígyózó sorba, s azt mondja: hátha! A nyitóest mindig az új fesztiválklip első vetítése. Hosszú sorba áll be az az alkotó is, aki igent mond erre a felkérésre. John Malkovich, Jude Law, Harvey Keitel, Milos Forman, Helen Mirren és mások után kell egy rövid történetben szellemesen megmutatkoznia. Eddig mindenkinek sikerült. Zdeněk Svěrák, a csehek jeles forgatókönyvírója és szeretett színésze az első, aki ezt a pár percet bebukta. Ivan Zachariáš, a klip rendezője szerint ragaszkodott a sztorijához, amelyben felesége kérdésére, hogy: „Írsz már, eszedbe jutott végre valami?” azt feleli: „Igen, már lobog az agyam.” Ezt egy égő fülpiszkálóval jelzi, amelyet a fesztivál kristályglóbuszát tartó üveglány combjai közül húzott ki. Ezen pedig nagyon kevesen tudnak szórakozni. Kellemesebb perceket szerzett a közönségnek Willem Dafoe, Hollywood ördögi figurája, aki a Karlovy Vary-i életműdíjasok sorába állt be idén. Széles mosollyal hajolt meg a nézők előtt, köszönve ezt a rangos elismerést. A nagy szavakat kerülve tömören úgy fogalmazott: „A mozi örök, filmezni pedig csodálatos.” S azzal el is viharzott a színről. Nem nézte meg Sean Ellis cseh-angol-francia koprodukcióban forgatott Anthropoidját, amely az 1942-es Reinhard Heydrich a náci birodalom harmadik kulcsembere elleni prágai merényletet dolgozza fel. A cseh Jan Kubiš és a szlovák Jozef Gabčík által vezetett akció ugyan sikerrel járt, Heydrich belehalt sérüléseibe, a hitleri vezérkar megtorlása azonban kitörölhetetlen tragédia a cseh történelemben. Lidicét felgyújtották a németek, a tizenhat éven felüli férfi lakosokat kivégezték, a nőket és a gyerekeket koncentrációs táborba vitték.  Azt pedig, ami Prágában zajlott a merénylet után, a vásznon láthatjuk. Első felében a film még csak közel hozza a későbbi hősöket, s azt a családot, amelynél lélekben felkészültek a merényletre. A második óra már hűen követi az eredeti eseményeket. Megfélemlítések, kínzások és gyilkolások szemtanúi vagyunk. Amikor az Angliában kiképzett két ejtőernyős, Kubiš és Gabčík, valamint társaik búvóhelyét lövik a németek, a fegyverropogás zaja valósággal rázza a nézőt a székében. Becsületes alkotómunka eredménye a film, büszke is rá mindenki, aki részt vett benne. Az újkori cseh történelem egyik legdrámaibb fejezetét dolgozza fel, amelyből az egész világ tanulhat. „Pénteken elolvastuk a forgatókönyvet, hétfőn pedig már ki is mondtuk az igent” – nyilatkozta a producer, aki Sean Ellis személyében a téma megszállottját ismerhette meg, hiszen a negyvenhat éves rendező másfél évtizede készült a filmre. „Attól a naptól fogva, hogy először olvastam a két bátor csehszlovák ejtőernyősről, tudtam, egyszer példaként állítom majd őket a világ elé, hiszen életüket áldozták az igazságért és a hazájukért.” S hogy mindez egy londoni rendező szemszögéből, tehát az elfogultság leghalványabb jele nélkül került mozivászonra, az a cseh öntudatnak, mentalitásnak is jót tesz. Joggal dagadhat a csehek keble Jan Němec és Ivan Passer révén is. Előbbi a cseh új hullám nagy alakja, majd az azt követő időszak nagy vesztese, hiszen a hatvannyolcas események dokumentálásával világszerte híres rendező lett, komoly társadalombírálatot hordozó, értékes nagyjátékfilmjeivel mégsem léphette át Európa határait. Most, A Királyi szőlőhegyek farkasával – önmagát titulálta így – szinte biztos, hogy nyerni fog valamilyen díjat, s ha igen, annak világraszóló híre lesz. Márciusban bekövetkezett váratlan halála miatt sajnos az utolsó filmjéről írok, amelyben a kifinomult tehetségű Jiří Mádl alakítja őt. Prága Királyi szőlőhegyének polgára – hírnévre, pénzre és szép nőkre éhes farkasa – a hatvannyolcas cannes-i mustra vesztese, hiszen az akkori, párizsi tüntetések miatt félbeszakadt fesztiválon díjesélyesként vett részt. Godard és Truffaut, a francia új hullám vezéregyéniségei ugyanis beígérték neki (akárcsak Menzelnek és Formannak), hogy vagy az Aranypálmát, vagy a legjobb rendezés díját kapja majd. A forradalmi események aztán akkorát változtattak a mustra menetén, hogy félbe is szakadt a rendezvény, így Němec csalódottan jött haza Cannes-ból, és nagy reményekkel disszidált Amerikába, ahonnan 1989-ben költözött vissza. Utolsó munkája őszinte vallomás, tele fájdalommal, sérelemmel, nehezen gyógyuló sebekkel, de mindezt finom iróniával meséli el. Ivan Passer Intim megvilágításban című, 1965-ös örökzöldje, amely digitális felújítása révén került a Vissza a forráshoz szekció programjába, a cseh filmművészet top 10-ének egyik legszebb darabja, amelynek most 1200 néző tapsolt. Huszadik évüket még be sem töltött fiatalok népes tömege várta a 83 éves, Amerikában élő cseh alkotót, hogy aláírását kérjék mozijegyükre. Passer nem akart hinni a szemének. Mindenre gondolhatott annak idején, csak erre nem. Hogy 2016-ban egyetlen cseh játékfilmjét újabb és újabb nemzedékek érzik majd magukénak.