Kritikáról és empátiáról

Igen, kapcsán, mert már az első cikk, illetve kritika (Kocur László: Egy új nemzedék kér bebocsátást, 2002. 2. 4.) is csupán apropóként kezelte azt. Mivel úgy látom, már nem egy konkrét kötetről van szó, hanem sokkal inkább az antológiák kiadásának, általában a könyvkiadás és a „fiatalok” befogadásának körülményeiről, a Plectrum kiadó vezető tulajdonosaként bátorkodom magam is hozzászólni néhány kijelentéshez, esetleg megválaszolni egy-két kérdést. Mindenekelőtt azonban megköszönöm az általam nagyra becsült és tisztelt (valóban!) szerzők érdeklődését a téma iránt. Teszem ezt abban a hitben, hogy a kötet szerzői nevében is szólok, mivel az agyonhallgatás helyett igazán jó reklámot szolgáltatnak az ArtFALatoknak, s érdemben igyekeznek szakmai megoldást találni olyan problémákra, amelyek évtizedek óta megoldatlanok. Az érdeklődés bizonyítja, hogy egy antológia kiadása, esetemben tíz szerző „elindítása” nemcsak az átkosban számított nemzetiségi viszonylatban „politikai tettnek” vagy közügynek, hanem ma is az. Én erre büszke vagyok.

Leszögezem: nemzedékről szó sincs. Inkább arról, hogy tájainkon valamiféle íratlan törvény vagy álhagyomány miatt a kritikusok az új antológiákról mindig egy új nemzedék színre lépését várják, s e tény sziklaként nehezedik a hasonló gyűjteményekre. Ennek ellenére az elmúlt években egyetlen olyan antológia sem jelent meg nálunk, amelynek szerzőit generációs kötődések jellemeznék. Sőt! A fiatalok többsége igazán meglévő és összeforrasztó esztétikai, formai, műfaji és egyéb kapocs híján mereven elutasítja a generációkba skatulyázást. Az egyazon lap hasábjain való közös kezdetek mindazonáltal szolgáltathatnak egy platformot, s ez apropója lehet az antológiában való közös megjelenésnek. Nem generáció születik, hanem személyiségek mutatkoznak be, akiknek egyéni a mondanivalójuk. Ennélfogva még évtizedekig nem jelenhetne meg olyan antológia, amely szerkesztési alapelvként kezelné a nemzedékesdit. Egyébként a változatosság gyönyörködtet, legalábbis Casanova szerint, aki szintén tollforgató (is!) volt. Egyetértek Kocurral abban, hogy antológia és nemzedék közé nem szabad minden esetben egyenlőségjelet tenni. Nem értem viszont, ő maga miért esik bele saját csapdájába.

Pedagógiai szempontoknak pedig igenis érvényesülniük kell! Bach, Haydn, Mozart, Bartók nélkül nemcsak zenepedagógia, de zene sem létezne. Mivel szépírói tanulmányokat ma tudtommal sehol sem folytathat az érdeklődő, nem marad más, mint a gyakorlatban tanulni, ami viszont logikusan szerkesztői konzultációkkal, kávéházi vagy egyéb beszélgetésekkel, közléssel, kritikával, jó szándékú bírálattal, újabb és újabb közléssel, sőt olvasói visszhanggal kell hogy együtt járjon. Ez nem agysebészet, ahol a beteg bármilyen pici műhiba miatt meghal. Aki olvas, számítson átlagos vagy átlagon aluli, kezdő és ígéretes olvasmányokra is, ne csak világirodalmi jelentőségű alkotásokra. A horgász sem fog mindig mázsás harcsát. Olvasni ugyanolyan lutri, mint írni. S talán azért is olyan érdekes, felfedezésekkel teli foglalatosság. Nem szabad rutinná vagy munkává válnia. Juhász Katalin (A fiatal irodalom lentről nézve, 2002. 2. 6.) volt, jómagam pedig gyakorló pedagógusként mindezt érezzük. Mindenkinek szíve joga ezzel nem egyetérteni, ám ha ezt pont pedagógus képzettségű emberek teszik, valószínűleg az oktatással is baj van. Talán az első osztályban az ábécé helyett kezdjük mindjárt Dosztojevszkijjel, javaslom A félkegyelműt, a gyerek legalább megússza a bugyuta Kiskertemben uborkákat… Kocurnak és Némethnek is (Nem az értéket keressük? 2002. 2. 18.) joga van a véleményéhez, amit én számon tartok, tisztelek, s részben egyet is értek vele. A minőségi szempontok legyenek elsődlegesek. De ne kizárólagosak… Jómagam azt vallom, amit Szászi Zoltán (Torkunkon akadt ArtFALatok?, 2002. 2. 18.) és sokan mások, nevezetesen hogy a művet lehet vizsgálni mindenféle kontextusból kiragadott steril szövegként, de a szöveg születésének körülményei, az alkotói háttér vizsgálata nem csupán determinálni tudja a szövegértést, hanem árnyalni, pontosítani is. Mindez zömmel a befogadó, az olvasó, urambocsá’ a kritikus elvonatkoztató és kombinatorikai képességein múlik. Nem tisztem eldönteni, melyik kritikus milyen szempontokat tart elsődlegesnek munkája során. Tény azonban, hogy Kocur hajlamos a heveskedésre, s gyakran tényként kezeli szubjektív véleményét. Említett írásában megkérdőjelezi az olvasóközönség létét, nem világos, mit és miért tart „avítt, pozitivista terminológiából képzett, botanikai-zoológiai szemlélet”-nek, kiadóm egy másik könyvéről írt kritikájában egy írói módszerről csupán annyit képes irodalomelméleti síkon leszögezni, hogy „na, és akkor mi van?” – szóval meglehetősen „egyénien” kezeli az elméleti tudnivalókat, kritikai szempontokat… Én is legyinthetnék írásai felett na és akkor mi van? alapon, de nem teszem.

E két kritikus elméleti felkészültsége valószínűleg jóval nagyobb, mint az enyém. A könyvkiadásról, annak mechanizmusáról, üzleti vonatkozásairól viszont én tudok többet. Nem jelenhet meg manapság sem minden! Több tíz kilónyi viszszautasított kéziratot mutathatok kiadóm archívumából. Pénz persze mindenhez kell, de nem igaz, hogy csupán a pénz dönti el, mi jelenjen meg. Ha a kiadóm folyamatosan léc alá ugrana, simán tönkremenne. Az olvasó ugyanis nem hülye! Sokkal inkább azt dönti el a pénz, milyen jellegű és nagyságú propagandát kaphat egy kötet. Németh és Kocur is olvashatna figyelmesebben, nem volna szabad kihagyni a támogatók listáját a 2. oldalon. Egyrészt mert megérdemlik, hogy a nevüket megismerjük, másrészt mert e kritikusok megvádoltak, hogy közpénzeket szórok ki az ablakon. Ezt pedig kikérem magamnak! Az ArtFAlatok antológiát anyagilag sem a szlovák, sem a magyar kulturális minisztérium, sem alapítványok nem támogatták. A kiadóm, vagyis a saját pénzemet költöttem rá. És főleg nem szippantottam el az „értékesebb” könyvektől. Tornalja és Hidaskürt önkormányzata volt az a két szubjektum, amelyek a lakosaik tollából születő műveket szimbolikus támogatásukkal megtisztelték. Bizonyára nem tettek volna így, ha nem tartották volna arra érdemesnek e műveket. Az önkormányzatoknál ugyanis először többtagú szakbizottság, aztán a községi tanács, majd a képviselő-testület, végül a polgármester hagyja jóvá az ilyen jellegű kifizetéseket. Az SZK Kulturális Minisztériumában a dotációkat két lektori vélemény alapján először egy szakmai javaslóbizottság – döntési jog nélkül –, ezután egy másik albizottság hagyja jóvá. Egyiknek sem vagyok tagja. A nemzetiségi főosztály és a gazdasági szekció ellenőrzi - három évre visszamenőleg az elszámolásokat is. Végül maga a miniszter írja vagy nem írja alá a szerződést, amelynek értelmében a kötet eladása után sem hozhat hasznot a kiadónak. Ennyi lépcsőfok vagy rosta kevés? Szóval bomba üzlet a könyvkiadás! Azt hiszem, minden hazai magyar kiadó egyetért velem abban, ha csak dotált köteteket adnánk ki, vagy ha nem foglalkoznánk emellett más kiadói, üzleti s egyéb tevékenységgel, már régen nem léteznénk. Tudom, az olvasónak és a kritikusnak ehhez nincs köze, de nem árt, ha tudják, hogyan is megy ez. Próbálják ki egyszer, milyen érzés egy papíráremelés! Rendben, ne érdekelje őket mindez, csak a minőség. Ha a kötet nem tetszik a recenzensnek – bár attól még lehet jó –, mártsa vitriolba tollát! Valóban joga van hozzá, sőt kötelessége, nem kifogásolom. De ne írja elő nekem, mit kezdjek a saját pénzemmel, s ne vádoljon azzal, amit nem tud bizonyítani!

Igenis, az értéket keressük mindannyian, csak másként. Mindanynyiunkat a munkánk minősít. Hogy az álláspontjaink olykor eltérőek, az csak hasznos lehet. Vigyáznunk kell azonban, hogy munkánk ne csapdákat állítson, ne pókhálót szőjön az olvasónak, mert jaj akkor az irodalomnak, ha az emberek nem olvasnak. Ne csak az írót segítsük, hanem az olvasót is. Az empátia hiánya ugyanis a kritika hiányossága.

A szerző a Plectrum kiadó vezetője