Kristóf Réka nem azért énekel, hogy híres legyen

Mindhárom korcsoportban mintegy harminc tehetség került képernyőre a több száz jelentkezőből, közülük kilencen jutottak az elődöntőbe, majd hárman-hárman a döntőbe. Abszolút győztest a ma esti fináléban hirdetnek. A zsűri már nem befolyásolhatja a végeredményt, a nézők szavazatai alapján dől el, ki lesz 2017 abszolút virtuóza.

Rékát a müncheni metrón értük el telefonon, ennek köszönhetően épp ráért. Mert egyébként folyamatosan sok a dolga. Októbertől egy müncheni színi akadémia opera szakán végzi a mesterképzést, azelőtt négy évig Brémában tanult.

Mit adott neked a Virtuózok? Milyennek láttad a tehetségkutatót belülről?

Karácsonykor úgy búcsúztam a családomtól, hogy valószínűleg majd csak nyáron látjuk egymást. Aztán jelentkeztem a műsorba, és ennek köszönhetően mégiscsak találkozhattunk, ha csak pár órára is. A Virtuózoktól nagyon sokat kaptam és egy újfajta megterhelést tapasztalhattam. Nem hangilag volt megterhelő a szereplés, hiszen a zenekarral tulajdonképpen ugyanannyit próbáltunk, mint bármely más fellépésem előtt. A kamerapróbák, az interjúk, a tévés közeg, ez az egész nyüzsgés viszont speciális állóképességet igényel. Egy kicsit ódzkodtam a tévés szerepléstől. Nem tudtam, mit hoz, milyen következményekkel járhat a hirtelen ismertség.

Nem élvezed a felhajtást magad körül?

Én nem azért énekelek, hogy híres legyek. Szerintem a zene egy olyan csoda, amit, ha módomban áll, el kell juttatnom az emberekhez. Azért gondolkodtam sokáig, hogy jelentkezzek-e a műsorba, mert nem vágyom arra, hogy én legyek a középpontban, viszont a Virtuózok kitalálói pont azt a célt tűzték ki maguk elé, amit én. A klasszikus zene megismertetését olyanokkal, akik azt nem ismerik. Ha rajtam keresztül, nekem köszönhetően felfigyelnek az operára és megszeretik ezt a csodálatos világot, már érdemes volt szerepelnem a műsorban.

Hogy néz ki egy napod Münchenben?

Az akadémia egy fantasztikus intézmény, úgy érzem, háromszor annyit megtanulhatok ott, mint egy normál mesterképzésen. Rendkívül gyakorlatközpontú a képzés, a szakma minden nehézségére felkészítenek. Ha például színházban dolgozunk, csupán egy nappal előtte tudjuk meg, milyen próbáink vannak másnap. Emellett igyekszem koncerténekesként is helyt állni, ezért plusz próbáim is vannak. Hétvégente pedig általában fellépek valahol, versenyen veszek részt vagy versenyre készülök. Mi, énekesek ugyanis a fellépések által tanulunk a legtöbbet. A próbateremben kidolgozott, felépített ária vagy dal akkor érik meg igazán, ha az ember színpadon is előadja.

Minden operasztárnak van egy-két olyan szerepe, amellyel végigutazza a világot, mert mondjuk ő a legjobb, legkeresettebb Mimi, és mindenki vele akarja látni a Bohéméletet. Te már kinéztél magadnak ilyen „saját” szerepet?

Nem, nem! Ehhez fiatal vagyok még. A hangom még nem is igazán definiálható. A szopránon belül sokféle hangfaj van, és még nem tudom, melyik lesz az enyém. Ehhez pár év szükséges még. Hosszú éveken át dolgozunk, tanuljuk az áriákat, anélkül, hogy tudnánk, mikor lesz lehetőségünk egy operaelőadásban elénekelni őket. Lehet, hogy csak negyvenéves korunkban, de az is lehet, hogy soha.

Ezek szerint az összes művészeti ág közül ehhez kell a legtöbb türelem.

Valószínű. Ezt a türelmet kell megtalálnunk magunkban. Én amióta az eszemet tudom, énekeltem, de csak a gimnázium utolsó évében kezdtem el énektanárhoz járni. És akkor döbbentem rá, mekkora technikai tudás szükséges ehhez.

Akkoriban egy komáromi metálzenekar, az Asgard tagja voltál, és ha jól tudom, ott csak billentyűs hangszeren játszottál, mert a zenekar vezetője nem hagyott énekelni.

Így van! És igazat kellett adnom neki, mert a hangom nem volt egyáltalán képzett. Játszottunk Night-wish-számokat is, ahol, ugye egy operaénekesnő volt a frontember, de azokat is Finta Márk énekelte (Lapunk mostani munkatársa. A szerk.). Valójában megóvta a hangomat, illetve billentyűs voltam, egyértelműen le voltak osztva a szerepek.

Össze tudod hasonlítani az itteni zenei képzést a németországival?

Gimi után két évig közgazdaságtant tanultam Győrben, és mellette jártam a győri konzervatóriumba, énektanárom Dobi Kiss Veronika volt. Az ott tapasztaltak alapján azt mondhatom, ég és föld a két rendszer, a magyarországi zeneoktatás javára. Németországban hatalmas profizmus és pontosság van minden téren, a magyar gyerekek viszont megtanulják érezni a zenét és természetes módon együtt létezni vele. Már az oviban népdalokat tanulnak és folyamatosan énekelnek. Ennek köszönhetően egészen másképp fejlődik az agyuk, az ízlésük és a lelkünk, mint a német gyerekeké. Érezhető, hogy Kodály népe vagyunk.

A Virtuózok múlt heti döntőjében betegen szerepeltél, és a beszédhangodból ítélve egyelőre nem javult az állapotod.

Azt is Dobi Kiss Veronikának köszönhetem, hogy aznap este egyáltalán hang jött ki a torkomon. Olyan speciális gyakorlatokat tanított nekem, amelyekre ilyen esetekben támaszkodhatok. Brémában pedig Laki Krisztina művésznővel nagyon alaposan kidolgoztuk a Strauss-dalt. Berögzült technikai fogások adtak biztonságérzetet. Megtanultam, hogyan mozgassam az izmaimat, hogyan nyissam ki a bedugult üregeket, hogyan építsek fel minden egyes hangot, ahelyett, hogy kierőszakoljam magamból. Évtizedes munka tökéletesen elsajátítani ezeket a gyakorlatokat, amelyek fokozatosan automatizmussá válnak. Azt is megtanultam, hogy az éneklés napi rendszerességet jelent, azaz naponta skáláznom kell ahhoz, hogy a „hangszerem” teljes legyen. Ha az ember lusta, fáradt vagy nincs ideje erre, és nem helyesen nyitja ki, építi fel a hangszerét, túlfeszülhetnek az izmok, ami hosszú távon árt a hangszálaknak.