Köztünk volt, itt is marad

Jól időzítette Mándy Ivánról szóló beszélgetős könyvének megjelentetését a Corvina Kiadó. A 20. század egyik legjelesebb magyar novellistája pontosan két évtizeddel ezelőtt fejezte be földi létét. Darvasi Ferenc Köztünk vagy című, húsz interjúból álló kötetének olvasása közben az a képzetünk támad: Mándy, a lépcsőházak lovagja hosszú útjáról visszatérve ismét beköltözött az életünkbe.

Darvasi Ferenc, aki főállásban szerkesztő, három évvel ezelőtt Elválik címmel jelentette meg első novelláskötetét. Ahogy a Köztünk vagy fülszövegében írja: ha csak egyetlen könyvet vihetne magával egy lakatlan szigetre, nehezen tudna választani. A pálya szélén, az Előadók, társszerzők, a Fabulya feleségei és A villamos között döntene. Természetesen mind a négy Mándy Iván írói műhelyének termése. Darvasi tehát vállaltan Mándy-rajongó. S mivel úgy érezte, mostanában, sőt ha pontosabban akarunk fogalmazni, az elmúlt években ritkán kerül szóba a régen hangjátékaival is nagy népszerűségnek örvendő író, alakja egyre inkább távolodik tőlünk a múló időben. És nem azokat szólaltatja meg csaknem háromszáz oldalas, eddig sosem látott fényképekkel és most először közreadott levelekkel gazdagított könyvében, akik már korábban is méltatták Mándy írói nagyságát (Esterházy Pétertől Vámos Miklósig többen megtették), hanem akik eddig nem vagy csak ritkán és keveset beszéltek róla. Olyan pályatársak, akik barátai is voltak egykor, írók, költők, irodalomtörténészek, de megszólal egy fordítója és a szerkesztője is, sőt családtagok, szomszédok, kedvenc cukrászdájának egykori presszósnője, régi szerelme és az özvegye is. S hogy a kép a lehető legkontrasztosabb legyen, Darvasi olyanoknak is teret ad a könyvben, akik életkorukból eredően személyesen ugyan nem találkozhattak Mándyval, gondolkodásukra, írói világukra mégis érezhető hatással van.

„Mándy alapvetően pozitív kisugárzású ember volt. Mintha mindent szeretettel ábrázolna… Nála, akár Hrabalnál, ott van az alapvető életöröm. Ennek ellenére az élet iszonyatos szörnyűségét is megmutatja.” (Vörös István író)

„Sok szerelme volt. Nem hiszem, hogy a beteljesülés, az érzéki szerelem olyan fontos lett volna számára.” (Lator László költő)

„Legyinteni nagyon tudott. A legyintése az egész világról alkotott álláspontját, univerzális ítéletét sűrítette magába. A világról és a környezetéről is szólt ez a lágy, laza, közvetlen gesztus, de önmagát is demitizálta vele.” (Sándor Iván író)

„Szelíd külseje mögött egy olyan ember rejtőzött, aki nagyon élesen figyelte az életet. Közben roppant szerényen élt.” (Cora Erzsébet festő)

„Tartózkodó, figyelmes, elegáns volt. És mindemellett erőszakos is. Ha úgy alakult, nem hallgatott senkire, és csak azt csinálta, amit ő kigondolt. Nem a siker érdekelte, hanem a saját útja.” (Vathy Zsuzsa író)

„Halála előtt elmondta, hogy az urbánusoknak túl külvárosi volt, nem elég intellektuális, a népiek egy részét pedig egyenesen irritálta. Aztán hozzátette lazán: ő a népieket inkább megértette.” (Pollágh Péter költő)

„Nem kötött kompromisszumokat, nem adta be a derekát. Nem csinált semmiből nagy hűhót, nem voltak körülötte botrányok, politikailag sem számított különösebben aktívnak. Nem nézegette, hogy mi az, amit még megtehetne. A maga módján ugyanolyan öntörvényű volt, mint az néhány nemzedék- és pályatársa, aki a legsötétebb elnyomás éveiben sem tett engedményeket a hivatalos kultúrpolitikának.” (Márton László író)

„Önmagam hajcsára vagyok, mondta mindig. Rendszerességet vitt a mindennapjaiba: közösen megreggeliztünk, én elmentem dolgozni, ő megborotválkozott, utána azonnal leült írni, délig, fél egyig. Aztán elment ebédelni, kávéházba, beszélgetni. Hazament, kicsit lepihent. Utána megint írt.” (Dr. Simon Judit, az író özvegye)

Húsz beszélgetésben húsz portré. Húsz portréban egyetlen arc. Minden idők egyik legnagyobb magyar szépírójának finom kontúrokkal ábrázolt arca. A stílus, az ízlés, az emberismeret, az írás, a mondatszerkesztés, a szavakkal való bánás iskolája egyetlen képben. Az ő képében.