Követendő dunaszerdahelyi modell

Mert a gyűjtemény a fő, az elhelyezése aztán már előbb-utóbb megoldódik. ĺgy volt ez a dunaszerdahelyi gyűjtemény esetében is.Héger István felvételeA megváltozott körülmények között nem biztos, hogy ugyanilyen formában ma is létre lehetne hozni. De máshol talán épp most vannak a legkedvezőbb feltételek egy nagyszabású kortárs gyűjtemény megalapozásához. Szolgáljon modellként a dunaszerdahelyi galéria a vajdaságiak és a kárpátaljaiak számára.

Körülbelül így lehetne összefoglalni a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága június 19-e és 22-e között zajlott dunaszerdahelyi találkozójának fő mondanivalóját. A várakozással ellentétben nagyobb számban csak a vajdaságiak jöttek el, a kárpátaljaiak nem képviseltették magukat. „Sajnos, a kárpátaljaiak nem utazhatnak olyan könnyen, mint mi. Amikor kiállítást készültünk velük csinálni, a megnyitó előtt pár nappal derült ki, hogy nem tudják áthozni a munkáikat, mert hiányzott valamilyen papírjuk, és visszafordították őket a határról. Az erdélyieket meg azért nehéz összeszedni, mert több szervezetük, csoportjuk is van” – magyarázta az egyik vendéglátó, Lipcsey György, a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumának elnöke.

Amikor a vajdasági képzőművészeket arról faggattam, mit szólnak Szabó Lillának, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága elnökének felvetéséhez, hogy ők is teremtsék meg a maguk kortárs galériáját, kiderült, hogy egymás között már beszéltek a tervről, és a számításba jöhető két város, Szabadka és Zenta közül az utóbbiban látnák szívesebben. „Épület még nincs, de a zentai magyar művelődési központ volt igazgatója most a zentai dokumentációs központ igazgatója lett. Az egy új, gyönyörű épület, talán ott kellene kezdenünk. Ha kapunk itt egy jó adag impulzust, egy lépéssel már előbbre leszünk, és hazaérve tenni fogunk valamit” – mondta Mezei Erzsébet zentai grafikus. Már csak azért is hisz a sikerben, mert a volt Jugoszláviában elsőként, 1946-ban megalakult zentai művésztelep néhány évi pangást követően grafikai műhelyként ismét működik, épp az ő vezetésével, és erős kis közösséggé kovácsolódott rendszeres látogatói lehetnének azok, akik elindíthatnák a gyűjtemény létrehozásának megszervezését. Mert a gyűjtemény a fő, az elhelyezése aztán már előbb-utóbb megoldódik. ĺgy volt ez a dunaszerdahelyi gyűjtemény esetében is. Évekbe telt, amíg létrehozói meg tudták hozzá szerezni mai méltó – és remélhetően végleges – otthonát, a Vermes villát. De tanultak a peripetiákból: az alapszabály szerint amennyiben a város tulajdonát képező galériát megszüntetnék, a gyűjteményében lévő műtárgyakat vissza kell szolgáltatni alkotóiknak vagy azok örököseinek.

A szabadkai Molnár Imre szerint is egyetlen helyszín jöhet számításba a Vajdaságban: Zenta. Az ugyancsak szabadkai Boros György rögtön meg is indokolta, hogy miért: Szabadkán már van két olyan intézmény, amely a kortárs művészettel foglalkozik, és nem valószínű, hogy az ott dolgozók napi munkájuk mellett hajlandók lennének újabb kötelezettségeket vállalni. Ennél is lényegesebb, hogy Szabadkán a lakosságnak csupán 35–40 százaléka magyar, Zentán viszont 80 százaléka, és a város valamint a kulturális intézmények vezetői is magyarok. A többi vajdasági magyar kisvárosban a képzőművészeti élet nincs olyan fokon, hogy a galéria tervét keresztül lehessen vinni.

Zsáki István topolyai festőművész kétségeinek adott hangot: ha a többségi nemzetben nincs meg a hajlandóság az elfogadásra, nem segít a magyar összefogás sem, és félő, hogy a galéria terve rögtön ellenállásba fog ütközni. Persze, pénz sincs – tette hozzá.

Szabó Lilla művészettörténész, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának elnöke nem osztja Zsáki aggodalmait. Szerinte csak egyetlen út létezik: a cselekvésé. Ami pedig az anyagiakat illeti, a pénznél is fontosabb az akarat: „Ha magunk nem akarjuk, akkor semmi sem megy. Ahhoz, hogy valamit létrehozzunk, nemcsak pénz kell. A pénz csak egy eszköz, dolgozni kell, tudatosítani, hogy amit csinálunk, magunknak csináljuk.” Az elnöknő elmondta: bízik a vajdaságiak akarásában, a kárpátaljaiak viszont a kezdeti eufória után megtorpantak. „Ezekre az emberekre mindig nagyobb teher nehezedett, gazdaságilag, életmódban, perspektíva szempontjából is, ezért hamarabb kifulladnak. Meg kell őket erősíteni. Többek között ezért szeretném elérni, hogy a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria mintájára Beregszászon is létrejöjjön egy gyűjtemény. A másik fő ok: az anyagi prosperitás elképzelhetetlen szellemi felemelkedés nélkül. A magyar galéria létrehozása nem a magyar kultúra elzárkózását jelenti, hanem épp egy nagyon új értelemben vett integrációt: megmutatkozást, gyűjtést, összesítést, erősítést. Hisz a dunaszerdahelyi galéria sem csak a helybeli magyaroknak szól. Ezért szeretném, ha a küldöttgyűlésünk határozatot hozna a gyűjtemények létrehozásáról, és a képzőművészek az adott városok önkormányzataival közösen pályázatot nyújtanának be az Európai Unióhoz. Ez szerintem kristálytiszta uniós feladat.”