Kötődések tánc-láncra

Akkor még semmi se volt biztos: körvonalazódott ugyan a pedagógiai pálya, hiszen mindketten a magyar tanszék hallgatói voltunk. De a zsigereinkben már éreztük, sose lépünk a katedrára. Már barátok voltunk, amikor Félben popzenei versenyt rendeztek, s azt megnyerte a Mondd el, ha kell című Koncz Zsuzsa-dallal. Együtt örültünk a sikerének. Később bevallotta, édesanyja nem nézi jó szemmel, hogy énekel. Mert valahogy úgy vélekedik – mesélte –, egyetemi hallgatóhoz nem méltó, hogy „kornyikál”. A következő évben eldöntötte, hogy indul a Jókai Napokon. Kedvenc regényünkből, a Makrából mondott részletet. A prózamondás is győzelmet hozott. Annak már az édesanyja is örült, mert azt komoly dolognak tartotta, nem olyan „puruttya” haszontalanságnak, mint a kornyikálást. Aztán azzal az elszánással, hogy a pedagógusi pálya helyett a világot jelentő deszkákat választja, jelentkezett a Matesznál, amely épp pályázatot hirdetett színészfelvételre. Talán mondanom se kell, felvételt nyert. Szerződést kínáltak neki a kassai társulathoz. Tudtuk, hogy ezek után az az intenzív barátság, amelyet éltünk, megszakad. Búcsúzás után hátat fordítottunk egymásnak, és elindultunk ellenkező irányba. Ő a vasútállomás, én a Rozália téri buszpályaudvar felé.

Aztán minden másképp alakult. Mégsem szerződött a színházhoz. De nem tűnt el a névtelenségben sem. Amikor indult a magyar adás, megjelent a képernyőn. Azóta is ott van. És társulat nélkül is folyamatosan pódiumon áll önálló előadóestjeivel. Tegnapelőtt a szenci művelődési házban mutatta be Tánc-lánc című gyermeklemezét, melynek zenéjét egykori nagy kedvence, Illés Lajos szerezte számára. Bárdos Ágnes újra énekelt. Már nem úgy, mint annak idején Félben... nem olyan tétje nincs kedvtelésből. Hanem úgy, hogy most már az édesanyja büszke lenne rá – ha élne. S szerintem mit sem bánná, hogy a lányából mégsem tanárnő lett.