Kötetek, szerzők, szédülés

Egyébként meg úgy gondolom, a könyvszerető emberek többsége igenis azt hiszi, hogy éppen ettől jó az Ünnepi Könyvhét. Hogy szinte mindent beborítanak a könyvek, felvonul az összes magyar kiadó Magyarországról és a határokon túlról, hozzák a legfrissebb, a több évtizedes hagyományokhoz híven erre az alkalomra megjelentetett könyveiket, meg persze a régebbieket is – s az olvasó mindent egy helyen talál. Kedvére válogathat, böngészgethet, vásárolhat magának vagy a családtagoknak, barátoknak. S az még hagyján, hogy ott vannak a könyvek, de ott vannak a szerzők is, az írók, a költők, a szó mágusai, olyan titkok tudói és olyan képességek birtokosai, amelyeket mi, olvasók, a könyvek szerelmesei csak csodálni tudunk, s talán abban is hiszünk – vagy reménykedünk –, hogy ha az írástudók közelébe kerülünk, talán megleshetünk valamit abból a titokból, amit tudnak, talán „beavatottabbak” leszünk mi is.

Valószínűleg mindenkinek van saját „vásárlási stra?tégiája”, ami nagyon hasznos és fölöttébb szükséges is, mert ekkora kínálatnak nehéz ellenállni. És miért is állnánk ellent? Hiszen ez a rendezvény éppen az olvasókért van. Akik ugyanolyan sokszínű, tarka társaságot alkotnak, mint a kiadók. A vásárálóközönség körében a „szédülős-extázisos” kategóriába tartozók (például e sorok írója) vannak nehéz helyzetben, akik elszédülnek a kínálattól, és legszívesebben egy zsáknyi könyvet pakolnának fel. Persze jön a kijózanodás, amelyet leghatékonyabban a pénztárcába való beletekintés idéz elő.

A megvásárolt kötetekkel aztán meg lehet keresni a szerzőket, és dedikáltatni őket. Mégis más egy „névre szóló” példány. Másképp olvassa az ember. Dedikáló szerzőkből szintén nem volt hiány. Az érdeklődőkből időnként igen. Akadtak, akik hiába várakoztak az olvasóra. De voltak „sztárszerzők”, akiknek az asztalánál hosszú sorok kígyóztak, mint Esterházy Péterénél, Závada Pálénál vagy Cseh Tamásénál. A dedikálásnak is megvannak a maga módozatai. Van, aki csak szó nélkül aláírja az elé tett kötetet, van, aki kezet fog az olvasójával, és vált vele egy-két szót, van, aki kellemes csevegésbe elegyedik, és hosszú dedikációt ír. Ettől a könyv megvételével magát boldogító olvasó még boldogabb lesz. Amint látható, többszörösen is pozitív élményeket lehet be?gyűjteni az Ünnepi Könyvhéten.

Aki meg nem óhajtott könyvet venni, lehetett felhővadász is – a gyerekeket szórakoztatta ilyen játékos, interaktív előadással a Tintaló Társulás. Kár, hogy a parittyájuk nem ért kicsit távolabbra is, magasabb régiókban fordított felállásban zajlott a dolog: inkább a felhők vadásztak a Könyvhét látogatóira, akik egy-egy kiadósabb zuhé idejére kénytelenek voltak fedél vagy dús lombú fa alá menekülni. Ilyenkor elnéptelenedett az oroszlános kút előtti pódium, ahol az Ünnepi Könyvhét kísérőrendezvényeként beszélgetések, koncertek zajlottak, hiába próbálta a soros műsorvezető „nem kell megijedni egy kis esőtől!” felkiáltással tartóztatni a közönséget. Esőmentes órákban természetesen foglaltak voltak a pódium előtti székek. És érdemes volt letelepedni, mert érdekes beszélgetéseknek lehettünk tanúi a kortárs irodalom jeles képviselőivel. S hogy ezeknek a pódiumbeszélgetéseknek milyen a hatósugaruk? Például amikor Závada Pált legújabb, Idegen testünk című regényéről faggatta pályatársa, Kőrösi Zoltán, a közelünkből két, ötven körüli nő emelkedett fel egy idő után. „Ez nem a Vámos” – jegyezte meg egyikük. Tényleg nem. A barátnőm viszont, akivel együtt kutattuk a „felénk gravitáló” könyveket, éppen ez után a beszélgetés után indult el, hogy megvegye az említett regényt.

Kaptunk irodalmat zenében is. A Sebő Együttes Csokonai- és Berzsenyi-verseket énekelt, korabeli dallamokra, korabeli hangszereken. „A magyar költő mindig nagyon tudott sírni” – mondta Sebő Ferenc, és mindjárt be is mutatta, „hogyan tud a magyar költő siránkozni menüett?ben”. Nem kevésbé volt izgalmas, amikor ugyanilyen, több száz éves dallamokra kortárs költők (Varró Dániel, Várady Szabolcs) verseit énekelték.

A határon túli magyar irodalmat nem csupán a határon túli kiadók népsz?erű?sítették: a Magvető gondozásában jelent meg a Könyvhétre a Hosszúfény című, határon túli magyar írók antológiája, melyben „a lírától a drámarészletig, a prózától a tanulmányokon át a gyermekirodalomig valamennyi műfaj képviselteti magát”.

Szárazföldön és vízen egyaránt folyt a könyvhét, mondhatnánk, hiszen a Magyar Írószövetség lapja, a Magyar Napló városnéző hajóútra invitálta vendégeit, akik között ott voltak a Listy című cseh folyóirat képviselői is: Václav Žák főszerkesztő, Tomáš Tichák szerkesztő és Petr Borkovec költő, annak kapcsán, hogy a Magyar Napló májusban „cseh számot” jelentetett meg. A hajó vendége volt Carlos Roberto Gómez dominikai költő és kiadó, a magas irodalom elkötelezett híve. „Nem akarok senkiről rosszat mondani – jegyezte meg –, de ha mondjuk Paulo Coelho kopogtatna nálunk kézirattal, nem jelentetnénk meg.” (Való?szí?nűleg nem fog, így mindkét fél megkímélődik a kellemetlen élménytől.)

Az utóbbi években folytonos téma az olvasók fogyása, a könyv népszerűségvesztése. A 79. Ünnepi Könyvhéten több mint száz magyar kiadó kínálta köteteit. A rendezvény budapesti, központi helyszínén hömpölygő tömeget látva azonban az jutott eszembe: amíg a Gutenberg-galaxis egyik „kisboly?gó?ján” ilyen élénk az élet, addig talán nem kell félteni a könyvet.