Kosztolányi, a spanyol

A sokarcú, sokmaszkú műfordító Kosztolányiról aligha éppen a spanyol fordításai jutnak eszünkbe. Végh Dániel azonban a Kosztolányi kritikai kiadás egyik különleges kötetében felfedezi nekünk ezt az életmű kulisszái mögül váratlanul előlépő szövegkorpuszt: ez a felfedezés természetesen inkább látványos felmutatást jelent. Kosztolányi életében kötetben mindössze négy spanyol versfordítása és egy verses drámafordítása jelent meg. Ehhez képest a 440 oldalas kétnyelvű szövegkiadás, illetve a hozzá írt rendkívül alapos és tanulságos, száz oldalt meghaladó terjedelmű utószó és a mindehhez tartozó több mint százoldalas jegyzetapparátus tényleg revelációs erejű.

Kosztolányi Calderón-fordítása (Úrnő és komorna) mellett Kosztolányi olyan jeles poétákat magyarított a hispán térfélről, mint például Lope de Vega, Miguel de Unamono, Rubén Darío vagy Antonio Machado. Végh alaposan feltérképezi Kosztolányi spanyolos múltját, meggyőződése, hogy Kosztolányi spanyoltudása nem csak passzív nyelvtudás volt, hanem nagyon is aktív. Ennek ellenére félrefordításokkal, fordítói maszatolásokkal is kell számolni. Mindenesetre e félreértések rendkívül kreatívak: poétikai erejük bizarr módon inkább hozzáad a költeményekhez, mintsem elvon azok értékéből. Kosztolányi nyitott és mozgó fordításszemlélete amúgy is eltér a tipikus nyugatos megoldásoktól: ő is részt vesz abban a szinte rituális skalpvadászatban, melynek eredményei azok a monumentális antológiák, melyek a világ legkülönfélébb költői teljesítményeinek szintetizálására törekszenek. Ez a tendencia maga után vonja azt a tendenciát is, mely a fordítást az életmű integráns részeként kezeli, és korántsem rekonstruáló jellegű. Ez az arisztokratikus nagyvonalúság olykor szétválaszthatatlanná teszi a tulajdon életmű és az eltulajdonított életmű (a fordítás) egyes darabjait. A „hamuból és aranyból van a langyos / alkonyban egy varangyos” vagy a „Halvány / hold bujik az olajfán / és eltűnik a csöndbe lanyhán” sorok például bármely impresszionista Kosztolányi-vers részei lehetnének. Az én ilyen fokú belekomponálása a fordításba Kosztolányi számára evidenciának látszik: itt nem a filológia dominál, hanem a költői transzformáció, mely nem kikapcsolni akarja az előítéletet vagy stiláris ideált, hanem épphogy a végletekig, az önazonosságig gerjeszteni azt.

Végh Dániel modell értékű, különleges precizitású munkát végtett, melynek jelentősége nem pusztán filológiai, de tárgyán túlmutató: nagyban hozzájárul a nyugatosnak nevezett fordítói paradigma cizellálásához.

(Kosztolányi Dezső: Spanyol műfordítások, Pozsony, Kalligram, 2011.)

Értékelés: llllllllll