Kosáry Domokos kilencvenéves

Oroszlánrésze volt a magyar történettudomány és tágabb értelemben a magyar tudományosság hitelének helyreállításábanKemény tudományos viták, széles körű társadalmi visszhang, sőt sokszor előítéletekből eredeztethető hisztérikus elutasítás kísérte ezt a folyamatot. Nem kevesen akadtak, akik nemes egyszerűséggel hazaárulásként bélyegezték a legendák és a tények szembesítését, és ez a negatív reakció is bizonyította: szükség volt és van erre a munkára. Azért is, mert ezzel a történettudomány hozzájárult a diktatúra leépítéséhez, amelynek egyik jellegzetes propagandaeszköze volt a hazafiaskodó demagógia, és ezzel segítették elő a demokratikus átalakulást. Ezzel erősítették a gondolat szabadságát. Sehol Közép-Kelet-Európában olyan kiemelt társadalmi szerephez nem jutott a történettudomány, mint éppen Magyarországon. Ezeken a tájakon inkább a historizálás csalóka ábrándjai hódítottak, a magyaroknál is, szomszédainknál is. Bizony, látszatra akár még a szovjet ideológia mindenható szerepe lerombolásának illúziójával párosítva. Például Ceausescu ilyen szerepet szánt a dáko-román elméletnek és a délibábos sumér eredet magyar hívei talán nem is sejtették, hogy valami hasonló folyamat részesei. És hát ne feledjük Vladimír Mináč rosszemlékezetű próbálkozását sem, amely megkülönböztetett „arisztokrata népeket” (például a magyart) és „plebejus nemzeteket” (például a szlovákot). Talán csupán a cseh történettudomány erőfeszítései rokoníthatók a magyar tudományosság törekvéseihez. Otto Urban vagy Vladimír Macůra szintén azt vallották, hogy a tudománynak nem az ideológiákat és még kevésbé a politikai irányzatokat kell szolgálnia, hanem a tényeket kell megismerni és megismertetni, mégpedig – az erős, csaknem másfél százados múltra visszavezethető nacionalista fertőzés okán – mindenkor európai és főleg az eleddig nagyon elhanyagolt közép-kelet-európai összefüggésekben. Ez, persze, a masaryki tradíció folytatása volt, hiszen a hamisított cseh eposzról a filozófus-politikus mondta ki, hogy nem lehet egészséges egy olyan nemzeti öntudat, amelyet csalásra alapoztak. Ám a magyar tudományban nem volt ilyen hagyomány: pontosan ezt a kritikai szemléletet kellett meghonosítani, ami korántsem volt egyszerű.

A ma kilencvenesztendős Kosáry Domokosnak oroszlánrésze volt a magyar történettudomány és tágabb értelemben a magyar tudományosság hitelének helyreállításában és a politika napi érdekeitől való függetlenítésében. Úgyis, mint alkotó tudósnak és úgyis, mint tudományszervezőnek, a rendszerváltás után a Magyar Tudományos Akadémia első elnökének. Ebben a tekintetben töretlen maradt hoszszú, csaknem hét évtizedes tudományos pályafutása. „Nincsenek misztikus balsorsok és véget nem érő tendenciák” – szögezte le egyik tanulmányában. Ifjan azért vizsgálja felül a Görgey-kérdést és történeti feldolgozását, mert nem fogadta el az „áruló” minősítést a hadvezérről, akár úgy is, mint olyan történész, aki hosszan tanulmányozta Kossuth életművét. 1956 után pedig éppenséggel a váci börtön egyik cellájában fogalmazza ugyancsak ennek a felfogásnak a szellemében Széchenyi döblingi éveiről szóló tanulmányát, amelyben nemcsak megdönthetetlen érvek alapján utasítja vissza Széchenyi esetleges meggyilkolásának legendáját, hanem az egykorú magyar politikai élet mesteri elemzését is nyújtja. (Később visszautasította azt a feltételezést, hogy Széchenyi tragikus sorsának feldolgozásában döntő szerepet játszott volna önnön akkori személyes sorsa is... És nem felejti el megemlíteni, és korántsem az 1956 utáni megtorlások mentésére, hanem azért, mert ebben a vonatkozásban is tisztelte a tényeket, hogy a munkájához szükséges könyvek egy részét a váci fegyházba éppenséggel a British Museum könyvtárából kölcsönözték ki számára.)

Ormos Mária akadémikus a Rubicon című folyóiratban közölt laudációjában pontosan határozta meg Kosáry történelemértelmezésének lényegét: „látásmódja a teljességre irányul. Kosáry Domokos a történelmet az emberi történet örök mozgásban, változásban lévő teljességével azonosítja és azt gondolja, hogy a történettudomány feladata e teljesség feltárása – már amennyire ember erre egyáltalán képes. Emiatt sohasem hihette, hogy ez a történet romantikával helyettesíthető, vagy egyszerű faktográfiára alapozott pozitivizmus segítségével megfejthető, de arra még kevésbé volt kapható, hogy a tényeket teóriákkal cserélje fel.”

Hosszú lenne felsorolni Kosáry Domokos életútjának és tudományos munkásságának egyes állomásait. Talán azt ezeken a hasábokon mindenképpen meg kell említeni, hogy 1913-ban ezeken a tájakon, konkrétan Selmecbányán látta meg a napvilágot. A budapesti egyetemen Szekfű Gyula tanítványai közé tartozott, és ifjú tudósként éppen úgy, mint hajlott korában az volt a jellemző reá, hogy figyelemmel kísérte a honi munkák mellett a nemzetközi tudományosság új irányzatait. Nemcsak a szélesebb értelmiségi közönség számára látható munkálatokat vállalt, hanem szigorúan szakmai feladatokat is, amelyek azonban nélkülözhetetlenek a kutatók számára éppen úgy, mint az új tudós nemzedékek felneveléséhez.

És azt sem titkolta soha, hogy politikus alkat, viszont nem keverte össze a politikai feladatokat a szakmai tevékenységgel, noha a történész ismeretei, tapasztalatai segítették álláspontja megformálásában. Fontos eseménye volt életének, hogy 1941 elején Teleki Pál, az akkori miniszterelnök őt küldi ki az Egyesült Államokba azzal az üzenettel: mondja el mindenkinek, akiket illet és akiknek kell, hogy Magyarország az ő életében nem lép be a háborúba, mert Hitler ezt a játszmát elveszíti. Kosáry 1941 őszén tért vissza, addigra Teleki már öngyilkos lett, mivel a háborús gépezetet megállítani nem volt képes. Kosáry a Horthy-rendszer vezető embereinek mondja el tapasztalatait és azt az üzenetet: Hitler mindenképpen veszteni fog, de nagyon kevesek kivételével, ezek között volt Szekfű Gyula, az akkori irányító emberek nem hittek neki, inkább bíztak álmaik beteljesülésében, ami végveszélybe sodorta az országot.

Történész esetében nehezen állapítható meg, hogy milyen személyes élmények irányítják érdeklődését. Ám szinte bizonyos, hogy Kosáryt az általa megélt történelem – többek között – befolyásolta abban, hogy behatóan foglalkozott az európai kis államok fejlődésével, illetve térségünk hatalmi egyensúlyának problematikájával. Ebben a vonatkozásban munkássága érintkezik Bibó István életművével is. Egyik ugyancsak érvényes és aktuális megállapítását idézem, most, amidőn a globalizálás problémái aktuális közéleti viták középpontjába kerültek, szoros összefüggésben az Európai Unióba való beilleszkedés feladataival. „A nemzetállamok szerepének és szuverenitásának bizonyos csökkenése – fejtette ki Kosáry – nem elsősorban és nem közvetlenül a gazdasági globalizálás miatt következett be, hanem az európai integrációval, illetve Európa pozícióinak alakulásával függött össze. A kapitalizmus, tudjuk, Európában született. Az egyik, kedvezőbb alternatíva az, hogy beilleszkedik az integrációba, korszerűsíti önmagát, szuverenitása egy részét önként feladja, kizárólagos uralmi igényeiről lemond, s ezáltal pozitív értékeit állandó jelleggel megőrizheti, tovább építheti. A másik alternatíva az, hogy rossz hagyományait felújítva fenntartja kizárólagos nacionalista uralmi igényeit és ezáltal súlyos veszélyeknek teszi ki környezetét és végső fokon önmagát.” Kosáry Domokos a kedvező alternatívák érvényesülését kívánta, kívánja segíteni. Túlságosan sokat látott a nacionalista és diktatúrákkal megvert múltból, semhogy másként élhetne, mint lelkiismeretes tudós és mint lelkiismeretes ember.