Körbejárható vonalak a természetben

„A vizsgamunkámmal is ezt a témát vetettem fel, csak még nem voltam rá kész – mondja. – Szerettem volna sok mindent belesűríteni, de elment más irányba. A fa és az üveg, ami a test és a lélek, ott volt már akkor is a kifejezési táramban, de a tartalmat illetően még képtelen voltam ösztönösen dönteni a kevesebb és a picit több között. Éreztem és tudtam is, hogy rossz irányba indulok, de kevés volt az idő, hogy mélyebbre ássak. A védés után nagy űr maradt bennem. Kimerítetlen maradt a téma, sokáig cipeltem a meg nem történtet. A kényszer hozta, hogy csak megrendelésekre dolgozzam. Megadtam magam a kényszernek, a megfelelésnek, másokat szolgálva. És magamat is meg akartam győzni, hogy amit csinálok, az jó és tökéletes. Közben az igazi, személyes művészet csendes módban ott volt a háttérben éveken keresztül, s vele én magam is. Hagytam meghalni a belső hangom.”

A főiskola befejezése után másfél évig Dunaszerdahelyen a Csallóközi Múzeum konzervátora volt. 
„A Mečiar-érában nem volt perspektívája a vállalkozásnak, még kevésbé az alkotásnak. A 90-es évek végén egy szlovákiai cégen keresztül lehetőségem nyílt Lipcsében vendégmunkásként dolgozni. Régi, századeleji bérházakat újítottunk fel. 
A folyosók falait stilizált ornamentika díszítette, ezeket a helyi restaurátorok restaurálták. Az én feladatom főleg a folyosók díszüvegeinek újragyártása volt a maradék meglévő díszüvegek alapján. Az építkezés helyszínén kiállítást is szerveztünk egy kollégámmal és a bátyámmal, Montagsarbeit címmel. Az elfuserált dolgokat szokták így nevezni. Ezt a rögtönzött kiállítási anyagot az épületen dolgozók, szászok, bajorok, csehek, szlovákok, magyarok, mind látták, aminek nagyon örültem. Esténként a szálláson sokat rajzoltam, terveztem. A vázlatok a mai napig megvannak. Sokat közülük sikerült megvalósítani is, anyagba önteni, fába, üvegbe.”

Németországban merült fel először az ötlet, hogy a visszatérés után ne itthon folytassa, hanem Magyarországon telepedjen le a családjával együtt.

„Olyan várost választottunk, amely több szempontból Lipcséhez hasonló, van múltja, sok a zöldje, parkja, és tavakban, vízben is bővelkedik. A tóváros, Tata ilyen, sok kedves, szerethető emberrel. Majdnem nyolc évig éltem ott a családommal. A változó világ és a megélhetés kényszere azonban engem is bedarált. Szépen lassan eltűnt a színről a művészetem, az »őszinte enyém«. Ismerősömmel közös vállalkozást indítottunk. Pár évig tartott a felfuttatása, aztán egyre gyűltek a megrendelések. Szinte már csak megrendelésre dolgoztam, terveztem, kiviteleztem, szállítottam, szereltem a díszüvegeket, mozaikokat, lámpákat, térelválasztókat. Voltak nagyon értékes megrendelések, főleg az építészeti üvegből, dolgoztam szakrális térbe, középületekbe. Azt hittem, soha nem lesz ez másképp, nagyon biztosak voltunk a dolgunkban a cégtársammal együtt. Aztán belefáradtam a hajtásba. Hat év után kezdtem úgy érezni, hogy váltanom kell. Vagy önállósodom, vagy abbahagynom a vállalkozást… ez is opció volt. Végül a döntést megkönnyítette az akkori gazdasági helyzet romlása. Fogytak a megrendelések, egy idő után a vállalkozás tönkrement. De még kiállítottam, egy év alatt volt két önálló kiállításom Tatán. Ezek, utólag megfogalmazva, a régi korszakom lezárását is jelentették. Nehéz helyzetbe került a családunk, döntenünk kellett, maradunk, vagy visszaköltözünk Szlovákiába. Az utóbbi, nehezebb lépés tűnt reálisabbnak. Eladtuk a házunkat, és albérletbe költöztünk Dunaszerdahelyen. Alkotóként nehéz időszakot éltem meg. Feleségem, Andrea ösztönzésére sikerült az alkotást restartolni, újra felvettem a kapcsolatot a hazai képzőművész barátaimmal, ismerőseimmel.” 

A Gútai Magán Szakközépiskola óraadó tanára lett, ahol vitrázsüveg szakon jelenleg is tanít. A tanítás új sikerélményt jelentett számára. 

„Tanultam tanítani. Szakoktatója és lektora lettem az üveg szaknak. Sokat segítettek az akkori művészkollégák, Szalai Dániel, Mátyus Zoltán, Murányi György. Az iskola díszüvegező szakja érkezésemkor a hagyományos kézművességet képviselte. Ittlétem alatt bővítettük a szakoktatást, például új technológiák alkalmazása, az üveg további megmunkálásának elsajátítása, a meleg és a hideg technikák ötvözése. Teljesen új technológiának számított a térbeli üvegplasztika készítése, az UV-lámpával ragasztott plasztika, a fusing üveg, a savmaratás, a festékporok beégetése az üvegfelületbe, az üvegmozaik és az ólomkeretes díszüveg készítése is.”

Amikor kezdett, Ferdics Béla tíz diákkal dolgozott az évfolyamban. Mára ez a negyedére csökkent. Ami azzal is magyarázható valószínűleg, hogy a díszüveg iránt országos szinten csökkent az érdeklődés. 
„A kézművesség hanyatlása megállíthatatlan folyamat. Kihatott szakunkra is. A hazai piac által felkapott divatszakmák kerültek előtérbe. Mára azonban a szakon belül körvonalazódni látszik a megoldás: optimalizálódott a létszám, miután prioritássá vált a diákok főiskolákra, művészeti egyetemre való felkészítése, természetesen a kézművesség megtartása, a szakemberek, mesterek kinevelése mellett. Fontosnak tartom az együttműködést más szakokkal, hiszen gyakran előfordul, hogy egy csapatban dolgozik belsőépítész, formatervező, keramikus, üvegtervező. Hiszem, hogy a szak túléli a kritikus éveit, továbbra is lesznek, akik ezt szeretnék tanulni, elsajátítva az üvegkészítést, az ékszerzománcozást.”

Ferdics Béla 2011-től a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolában dolgozik, a rajztagozat tanára. A tanítás mellett újra kezdett alkotni, és megrendeléseket is vállalt, iparművészeti üveget és a faobjekteket készített.

„Kerestem az egyszerűbb, őszintébb kifejezési formát. Elhagytam a manierizmust, a díszítést, ami főleg a rajzaimat jellemezte. Lebontottam azt, amit kiépítettem az évek során. A rajzolással mertem álmodni, újratervezni. Örültem minden megtett apró lépésnek a szabad, mindentől független, autonóm művészet felé. Az üveget lecsupaszítottam, jellé alakítottam. Készítettem üvegreliefeket, melyeket független alkotásoknak neveztem el. Ilyen volt az Út oda és vissza című üvegrelief-sorozatom is, amelyet a III. Szlovákiai Képzőművészeti Biennálén állítottam ki 2010-ben. Egy idő után úgy éreztem, még távolabbra kell ugranom. A rajz varázsa megmaradt, csak még inkább kiteljesedett, átalakult, univerzálisabbá vált, transzformálódott más anyagba. A grafit- és a tusvonal, sőt a papír is átalakult, felváltotta a tér. A vonalak térbe emelődtek. Azon voltam, hogy a grafitvonalat tovább vigyem, térben kísérletezzek vele. Néhány éve kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a vonalat milyen módon lehetne körbejárhatóvá tenni. Milyen anyaggal tudnám vizualizálni a vonal tulajdonságait: kövér, karcsú, félkövér, hajszálvékony. Az utóbbi pár évben a természetművészet vált számomra a formai és tartalmi megoldások talajává. Izgalmasnak találtam ezt a kifejezési módot, mert sok technikai megoldást és helyszíni terepszemlét igényel, és mert végeláthatatlanul sok benne a formai és tartalmi lehetőség.”
Izgalmas azzal a tudattal dolgozni, mondja, hogy a természet az időjárási viszonyokkal – köd, pára, vízcseppek, a fény-árnyék játéka – bármikor beleszólhat az alkotásba. 

„A koreográfia gyakran más irányt vesz, de az elképzelésem igyekszem beleszőni a folyamatosan változó térbe. A rajzolásnál fontos szerepük van a segédvonalaknak, segítségükkel áll össze, jön létre a forma. A természetben lévő formák adottak, itt a »segédvonalaknak« fordított szerep jut.”

A kérdésre, miként éli meg, hogy jó ideje zárva a kultúra, azt válaszolja: a művészet, a kultúra soha nem volt ráutalva a közösségi médiákra olyan mértékben, mint most, a pandémia idején. Hogy eljusson az emberekhez, a közösségi oldalakat kell használnia. A kultúra kénytelen önmagát életben tartani, de ahogyan a történelem során számtalanszor bizonyította, túlélő. 

„Nekem az alkotás segít abban, hogy kijussak a zárt térből a nyíltba, hogy utazzak, töltődjek és megéljek állapotokat. És most még inkább kell az impulzus, a forrás. Ami jelen pillanatban a feltöltődést jelenti, az a beszélgetések a barátokkal, alkotótársakkal, a könyvek, cikkek, írások, alkotások megosztása, posztolása és a virtuális kiállítások, előadások.”