Könyvünnep a háború árnyékában

A világirodalomra fókuszáló rendezvénynek minden évben van egy külföldi író díszvendége, illetve egy díszvendég országa, amelynek irodalmát külön standon mutatják be. A szokásosnál több fordításkötet jelenik meg a könyvfesztivára időzítve, ahol a szerzők beszélgetnek és dedikálnak. Idén ez az ország Lengyelország lett volna, de visszamondták a részvételt, ezért gyorsan keresni kellett a helyükre egy beugrót. Ez lett Szlovákia, amely 2016-ban abszolvált már egy díszvendégséget, ezért sokan meglepődhettek a szervezők választásán. Háttér-információ ugyan, de nem titok, hogy ezúttal mindenféle kulturális minisztériumi hivatalnokok bevonása nélkül sikerült pár hónap alatt elvégeznie egy kis civil csapatnak azt az munkát, amely normális esetben másfél évig szokott tartani egy díszvendégség előtt. A dicséret a Bázis (Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában) vezetőségét illeti, akik ráadásul olyan szokatlanul sűrű és tartalmas programot állítottak össze a négy napra, hogy az egy külön cikkért kiált – csütörtöki lapszámunkban jövünk majd a részletekkel.

Most adjunk teret a Nobel-díjas díszvendégnek, aki a tényfeltáró újságírás és az irodalmi publicisztika határmezsgyéjén mozog, és már 2020-ban is igent mondott a budapesti meghívásra. Ezt az igent tavaly megismételte, de ismét közbeszólt a pandémia. A sors úgy intézte, hogy idén ősszel – a hagyományos április végi időpontot csúsztatva – Szvetlana Alekszijevics budapesti látogatásának sokkal nagyobb lett a súlya, jelentősége. Hiszen mára valóban ő lett hazájában a másként gondolkodók, a Lukasenka-rezsimmel szembeszállók erkölcsi vezére.

„Szvetlana Alekszijevics könyvei a jól döntés példái. Ha ezek a könyvek állhattak volna a világ igazgatóinak polcain, nem lett volna Vietnám, nem lett volna Afganisztán, délszláv háborúk és Irak, és nem lenne az, ami most van” – méltatta a Nobel-díjas belorusz írót, a fesztivál díszvendégét Háy János író a megnyitón. A vele rendezett szombati beszélgetésre annyian voltak kíváncsiak, hogy be sem fért mindenki a helyszínre, utána pedig sokan másfél órát álltak sorban egy dedikációért.

„Ami manapság igazán rémítő, az az, hogy az emberiség mennyire függ a diktátoroktól. Velük nem tudunk megküzdeni sem Fehéroroszországban, sem egy csomó más országban. Ki tudja ma megállítani Putyint? Mindenki próbálja, de nem sikerül. Ugyazokkal a kérdésekkel szembesülünk, mint évtizedekkel ezelőtt. Engem nem is Putyin lepett meg, hanem az orosz nép. Az, hogy mi történt az orosz néppel, mit tett velük a propaganda azt elmúlt tíz év alatt. A feleség ma arra biztatja a férjét, hogy erőszakoljon minél többet. Az anya azt mondja a fiának, hogy öld meg őket! Ilyesmiket az afgán háború alatt nem hallottam nők szájából. Ez számomra felfoghatatlan mértékű erkölcsi zuhanás” – mondta a pódiumbeszélgetésen az a szerző, aki riportkönyveiben felvázolta a diktatúrák működését, az emberek fanatizálásának módszertanát. Ez egyébként szépen összecseng a könyvfesztivált megnyitó Tóth Krisztina szavaival, aki szerint az olyan társadalmakban, ahol a felejtés pusztító népbetegség, muszáj újra és újra elismételnünk a történeteket, hogy ne a világ ismételje meg körülöttünk őket. Az ismert magyar író, költő az egyik legrégebbi reflexünk példájával indított: a behúzott nyak vadászó őseinktől öröklött mozdulat, amely megőrződött a génjeinkben, a váll megemelésével a nyaki vénáinkat óvjuk a vicsorgó ellenséggel szemben, merthogy az embernek a nyaka az egyik legsebezhetőbb pontja. Aki behúzza a nyakát, az felmérte, hogy az ellenfél közel van, bármikor elharaphatja a torkát. Sem Salman Rush- die, sem a fesztivál díszvendége, Szvetlana Alekszijevics nem húzta be a nyakát, mondta Tóth Krisztina. Ez pedig azt jelenti: nem félnek.

Igazán nem panaszkodhatunk arra, folytatta beszédét, hogy az irodalom manapság ne kapna elég figyelmet. Írókat fenyegetnek, tartóztatnak le és támadnak szinte mindenütt a világban. Az irodalomnak, az írott szónak, lám, kitüntetett szerepe van. Hogy milyen világban élünk? Erre keresi a választ Tóth Krisztina szerint minden író és olvasó. A válasz pedig az elbeszélt történetekben rejlik. „Mindaz, ami most a csuszamló világban zajlik, megíratott már, és meg is íródik folyamatosan, mondta. Vészterhes időkben az írástudók munkája ismét fontossá válik, hisz ők az emberiség tapasztalatainak őrzői, a mulandóság és felejtés ellen küzdő fáradhatatlan írnokok.”

Szerzőkkel, kiadókkal beszélgetve folyton visszatértek ezek a kérdések. A jelenlegi helyzet, a körülöttünk zajló folyamatok kedveznek az irodalomnak, mert a téma az utcán hever. Másfelől viszont minden oldalról támad a populizmus és a giccs, azaz résen kell lennie az olvasónak is. De vajon hányan tudnak ellenállni a magukat értelmiségieknek gondolók közül?