Könyvsorsok: A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az

A Nero, a véres költő címűnek most olvastam először a kritikai kiadását (Takács László munkája, a Kalligram Kosztolányi-életműsorozatában jelent meg 2011-ben). Ez azért kiváló, mert mutatja a szövegközlések közti eltéréseket, Kosztolányi javításait. Márpedig abból, ahogy javított, amit s ahogy, sokat lehet tanulni. Itt egy határozott névelőt, amott egy határozatlant húzott ki, vagy egy kötőszót, s máris egészen más, zseniális lett az egyébként is jó szöveg. Folyamatosan tömörít, redukál.

A cselekmény ismert: Néró, az ingatag fiatalember császár fokozatosan annyi önbizalomra és hízelgőinek köszönhetően olyan torz önképre tesz szert, hogy mindenben a legjobbnak képzeli magát. Csakhogy dilettáns: sem a művészetben, sem a politikában nem hoz létre értéket. Vetélytársait pedig sorra gyilkoltatja, végül már szórakozásból, jó tréfaként öldököl. Vetélytársai alatt a hozzá legközelebbiek értendők: féltestvére, anyja, felesége, tanítója. Volt persze példaképe: apját a szeme láttára mérgezi meg az anyja – ezzel kezdődik a regény. Tán mondanom se kell: fergeteges a cselekmény, színről színre változik (33 rövid fejezetből áll); szemünk előtt egy gyilkos, aki levetkezi gátlásait, viaskodik látomásaival és próbál nem tulajdonítani semmi fontosságot gyötrő álmainak vagy a kibírhatatlan csendnek.

Tanítómestere szájából hangzanak el ezek a felmentésére hivatott szavak: „Hiszen látjuk mi, gyarló emberek (...), hogy jó lenne vér nélkül élni, de nem lehet (...) Egyelőre bizony – sóhajtott Seneca – öljük egymást. (...) Nem tartod különösnek, hogy mióta a világ áll, senki se merte kimondani egész határozottan, hogy ölni nem szabad?” (Itt Seneca láthatóan megfeledkezik a kőtáblák parancsolatáról.) Majd: „Egyáltalán mindig hagynak valami rést, melyen át a gyilkosság régi szent jogait nyeri el. (...)” S a keresztényekről: „Azok az igazi gyilkosok, mert képmutatók és gyávák (...) De bezzeg elfogadják a jótéteményt, mely a folytonos gyilkosságból származik, a rendet.” S végül: „A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az.” Rossz belegondolni, hogy ez utóbbi megállapítás máig nem vesztette érvényét.

Amire csak most figyeltem föl, hogy a műkedvelő császár eljátssza az anyagyilkost és a terhes nőt is, ebből az anyagyilkost ugyanakkor, amikor anyját megöleti; míg parancsát végrehajtják, neki fellépése van a színpadon. A terhes (második) felségét is megöli: szó szerint agyonrúgja a magzattal együtt. Vagyis élet és művészet közt nagyon is direkt a kapcsolat, s olykor a kettő egybemosódik. Amikor a vajúdó nőt alakítja, a nézőtérről felkiabálnak: „szülj, császár”. De a zaklatott, beteges elmében ez a lehetőség már jóval korábban megfogant, egyszer Senecától féktelen jókedvében ezt kérdi: „mért nem szülnek a férfiak is? A férfiak férfiakat, a nők pedig nőket.”

A kritikai kiadás számos előnye mellett nem elhanyagolható, hogy kivonatosan tartalmazza a műre vonatkozó fontosabb irodalomtörténeti megállapításokat, elemzéseket, kritikákat, a Nero esetében konkrétan kilencven évnyi elméleti munkából szemezget. (Ebből érthetetlen módon kimaradt Benyovszky Krisztián 2007-es kiváló dolgozata Néró és Britannicus párbeszédéről.) Van a kötetben névmutató, kifejezések és nevek magyarázata, és még sok egyéb hasznos tartozék, például fényképmelléklet. Külön szót érdemel a Tárgyi magyarázatok, mely a művet követi szakaszonként, s a történeti vagy kultúrtörténeti részeihez fűz kommentárokat, magyaráz meg kifejezéseket. Gyakran azt mutatja ki, hogy Kosztolányi miből és mit merített munkája írásakor. Ez a rész alighanem olyanoknak szól, akik a mű mellett történelmi hátterére is kíváncsiak. S persze, kimutatja a sorozatos anakronizmusokat, például: nem csengethetett a kapucsengőn, mert a rómaiak akkor még nem ismerték a csengőt; nem zárhatták-nyithatták a fürdőben a csapot, mert a csapot sem ismerték; nem nyúlhatott a zsebébe, mert a tógán nem volt zseb; nem söpörhette le az asztalterítőről a morzsákat, mert nem voltak asztalterítők; nem ehetett cukrozott halat, mert a rómaiak nem ismerték a cukrot. És így tovább, a végtelenségig. Aztán sok helyütt a korabeli viszonyok ismerete teszi kétségessé a Kosztolányi-szöveg egyes megállapításait: „valószínűtlen, hogy rabszolgára bízták volna az őrséget”; „nincs arra vonatkozó adat, hogy Nero így jutalmazta volna Senecát”; „nem szerepel ilyen történet a forrásokban”. A kertek nem a házak előtt, hanem mögött voltak Rómában. És így tovább, precízen. Ahol szükségét érzi, a Tárgyi magyarázatok a szöveg történelmi hitelessége mellett tanúskodik: „Seneca valóban szívesen tartózkodott itt”; „Egyes római fürdőkben valóban volt lehetőség olvasásra” – ami már eléggé zavaró. Ami azonban igazán mulatságos, azok a fentiek ellenkezőjét kimutató megállapítások, tehát ahol Kosztolányi teremtő-alkotóként ezt vagy azt hozzátesz a történelmi tényekhez vagy elvesz belőlük: „KD költése”; „KD fikciója”; „KD szóhasználata kétértelmű”; „KD kitalálása”; „KD vagy rosszul emlékezett erre a szóra, vagy szándékosan »téved«”; „KD összekeveri az időrendet”; „KD ötlete” stb.; stb. Nem világos, mi célt szolgálnak ezek a rámutatások, melyek úgyis csak azt igazolhatják, amit az olvasó feltételez: hogy Kosztolányi regénye történelmi ugyan, de elsősorban regény. Az írói képzelet és tehetség páratlan gyümölcse. Azt mondja, a művészet örök. A dilettantizmus is, teszi hozzá. (Szlovákul két fordítása is olvasható, Alžbeta Göllnerováé 1935-ből és Gabriela Hanákováé 1983-ból.)