Kontrasztok

A fedett autóbusz-megállóba szakadó esőben érkezett a távolsági járat. Népviseletbe öltözött idősebb nő fészkelődve lépett a jármű fiatal pilótája elé. Izgatottságának egyik oka, hogy hibás kiejtéssel beszélte az állam nyelvét, a másik, hogy szerette volna megkérni az autóbusz vezetőjét, tegyen kivételt, álljon meg egy lélegzetvételnyi időre útba eső kis falujában, amíg kiszáll.

Vasárnap délután, kevés utas... Reménykedett. A vasparipa büszke pilótája napszemüvegét megigazította. Határozottan, mint aki magas ló hátáról a repedtsarkúnak, válaszolt: – Azt már nem, nénike, a menetrend előírás, betartása kötelező!

A néni nem vitázott, látta, értelmetlen. Csendben leült a félig üres jármű ablak melletti ülésére. Jól látta a szemben haladó autóbuszokat. Vezetői fényvillanással, kézmozdulattal köszöntik egymást. Azon töprengett, hogy a mérgesnek hitt buszvezető nem az, akinek első látásra tűnt, de rosszul gondolta, a buszsofőrök akkor is üdvözlik egymást, ha nem ismerősök.

Hirtelen fékezett a jármű. Fehérsapkás rendőr köszönés után a sofőrhöz fordult. – Túllépte a sebességet! – mondta megcáfolhatatlanul. – Áthajtott a folyamatos vonalon. Hajlandó a büntetést kifizetni?! – A buszvezető fizetett.

népviseletbe öltözött asszony ekkor arcát az utasok felé fordította. Már a tekintete azt mondta, aki teheti, enyhítsen a vezető előírást sértő cselekedetének következményén. Az összegyűjtött pénzt szótlanul a sofőr elé tette.

A kék táblán kétnyelvű szöveg, a néni által említett község. Lassított a jármű. Előírást sértett a busz vezetője?! A népviseletbe öltözött nénitől anyanyelvén köszönt el, de még a csomagját is lesegítette.

Fülig pirulva vezetett tovább, amit a néni már nem láthatott.

A hétemeletes bérlakásra a kisváros lakosai úgy néztek mint felhőkarcolóra. A legmagasabb épület a környéken.

A falusi autóbuszra váró iskolás gyerekek, Savanyú vezetésével, aki a csapat vezére, itt próbálták a liftezést. A sűrű látogatás egészen addig tartott, amíg a házmester nem jött rá a gyerekek csoportos érkezésének okára.

A magas ház bejárata előtt gyönyörű nyírfa és sűrű tujabokor takarásában hatalmas konténer. Az épület tervezőjének elképzelése alapján. Apa és szurtos fia ugyanabban a korai időben érkeznek.

Szurtoska lábával segíti a válogatást, apja kezével szortíroz. A hulladékot a helyszínen osztályozzák. Ehető ételmaradék, felhasználható ruha, cipő. Értékesíthető papír, üveg, konzervdoboz, más és más műanyag táskába kerül.

A magas balkonról celofánba csomagolt jókora kolbász landol az aszfaltjárdán. Szurtoska elégedetten kap a finomság után. Fejét köszönésre emeli. A kopott épület sok vihart látott ablakai zárva.

– Sebaj, fiam – biztatja fiát tekintetével. A jelenet hetente megismétlődik, azóta is, hogy a karbantartó vállalat emberei ragyogó kékre festett konténerre cserélték a rozsdásodó megroggyant régit. Soha nem derült ki, melyik titokzatos ablakból érkezik a reggeli. Kőhajításnyira a forgalmas főút.

Suhanó gépkocsicsodák, utasainak kilétét sötét ablak takarja. Szurtoska reggelijét majszolja, apa a tisztára mosott vaskorlátnak támaszkodik. Zsebéből téglalap alakúra vágott újságpapírt húz elő. Ügyes mozdulattal szűzdohánnyal tölti. Tüdőre szívja az erős füstöt.

– Apa, a te gyerekkorodban is ilyen lélegzetelállító volt a forgalom?

– Á, dehogy – látszott, két szívás között, nosztalgiázik. – Trabant, Lada, Volga. Elfelejtett autómárka. Audi, Ford, BMW meg tizenkét keréken guruló robusztusok. Lecserélődött az autópark... – Uniós forgalom, népköztársaságban épült főúton! – toldotta meg, gondolataiba merülve.