Könnyekből lett drágakövek

Bara Margit – csak azok kedvéért, akik nem látták Ranódy László 1956-os Szakadék című alkotását, vagy Fehér Imre filmjét, a Bakaruhábant, netán Makk Károly Ház a sziklák alatt című remekművét – a magyar filmgyártás koronázatlan, sokak által elismert királynője volt. „Bara Margit a gyöngyvászon egyszeri királynője – állapítja meg a könyv szerzője –, koronája nem hullott le, talán mert látni sem láttuk, hogy fejére illesztették – hiszen mindig ott volt, ugye? Ezért aztán megmaradt olyannak, amilyennek mutatta magát.”

Ugyanis valóban az volt. A magyar film varázsos erejű királynője, ugyanakkor áldozata is, hiszen a fejét vették – vagy legalábbis azt hitték, hogy sikerült trónjától megfosztaniuk. Csakhogy egy igazi királynő, mint ő, korona és trón nélkül, civilben is királynő. Bara Margit pedig az volt, és nyilván most is az, szavát vesztve, betegen. Legtöbb filmszerepében folyton a szabadságot, a függetlenséget kereste. Elvágyódott. Tiszta helyre, becsületes emberek közé, fájdalom nélküli kapcsolatba, repítő szerelembe. Jékely Zoltán írja Kincs a Szentgyörgy-pusztán című versében, még 1957-ben Bara Margitnak: „Amerre ősszel a könnyei hulltak, / tavaszra ezer virágcsoda nő, / s gyökér között, évszázadok, ha múltak, / terem valami ritka drágakő. / S dombtetőről le a Duna-partig, / majd mondogatja száz kincskereső: / „Kedves halottját itt siratta Margit, / a legszépségesebb erdélyi nő…” / S gyöngyre lelve örömünk keserédes. / „Tán az utolsó…Nem sír eleget!” / S bár tudják, hogy a könnyek száma véges, / tovább túrják a gyöngyfukar gyepet…”

Igen, mindenki úgy emlegette: „a legszépségesebb erdélyi nő!”

Kolozsváron született, ott lett színésznő, de miután 1955-ben átjött Erdélyből, már érkezése napján próbafelvételre hívták. Ő, aki inkább azzal számolt, hogy Budapesten nem folytathatja színészi pályáját, máris filmszerepet kapott. A Szakadék után a Csempészek, majd a Bakaruhában következett, s ahogy a szakma megszerette, a közönség is pillanatok alatt a szívébe zárta. Tartásában összeolvadt a szépség és a méltóság, az emberi nagyság és büszkeség. Kivételes jelenség volt, időtálló csoda, kiteljesedett fenség. Almási Éva meséli a könyvben:

„Alig vártam, hogy esténként bejöjjön – József Attila színházi közös öltözőjükbe, a hatvanas évek második felében –, mert valahogy feltöltődött tőle az ember. A jelenségtől és a magatartástól, ami sugárzott róla. Az a bizonyos tartás és tisztaság. Pedig akkorra őt már megtörték. És a bánat már ráíródott. A tehetetlenség. A kiszolgáltatottság. Védtelenség. De ettől mégis, mintha csak erősebb lett volna az őt körülvevő aura.”

Mert mi is történt voltaképpen?

Itt volt egy makulátlan szépségű, makulátlan tisztaságú nő, akit mindenki szeretett, aki határtalan köztiszteletnek örvendett. Legendás filmek: Szegény gazdagok, Pár lépés a határ, Zápor, Katonazene, Kertes házak utcája, Pacsirta, Párbeszéd, Aranysárkány, Hideg napok, Hazudós Jakab, csupa jó nevű rendező (Bán Frigyes, Keleti Márton, Kovács András, Marton Endre, Fejér Tamás, Ranódy László, Herskó János), remek partnerek (Benkő Gyula, Szirtes Ádám, Páger Antal, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Básti Lajos, Mensáros László, Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Darvas Iván) – nem találtak nála „megfelelőbb” alanyt egy mélyen elítélendő, szocialista „dolce vita” történethez. Magyarán: egy piszkos ügyhöz. Egyrészt ettől súlyos a könyv, ettől a politikai felhangú rágalomtól, amely Bara Margitot teljes egészében beszippantotta. Az ügyről – a benne rejlő óriási hazugság miatt, felsőbb utasításra – egészen a rendszerváltásig beszélni sem lehetett. Ott állt egy nő, egy csodálatos színésznő, egy tiszta ember egy erősen rozsdásodó, de még mindig működő politikai masinériával szemben, és hiába védekezett. Egyedül áll a szélben. Művésztársai, pozíciójukat féltve, inkább hallgattak, minthogy kiálltak volna mellette. Bara Margit pedig úgy döntött: így nincs értelme, és nem is volt képes tovább dolgozni. Bár emberi méltóságától nem tudták megfosztani, játékkedvétől igen. A rendszerváltás után sem tért vissza a pályára, hiába hívták, nem fogadott el újabb szerepeket. Bár kimagasló művészi teljesítményeiért 2002-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, budai „várából” sem kamera elé, sem színpadra nem mozdult ki a felejthetetlen királynő. De megmaradt annak, aki volt.

S még ma is az, egy súlyos tragédia után. Ahogy férje, Gyarmati Dezső, a legendás vízilabdás írja a könyvben: „2006. január 20-án történt valami, ami új irányt szabott további éveimnek… Ezen a reggelen háromnegyed nyolckor – érdekes, hogy általában fél nyolckor szoktam elmenni otthonról, ezen a napon azonban valami miatt tovább szöszmötöltem a készülődéssel – hirtelen egy kiáltást hallottam a fürdőszobából: Dezső! Aztán egy zuhanást, s mikor berohantam, Margitka, a feleségem, már ott feküdt a földön, eszméletlenül.”

Ez a második dráma a könyvben. Ettől is olyan súlyos. Bara Margit, minden idők egyik legcsodálatosabb magyar (film)színésznője, beszédkészségét elveszítve, jobb kezére, s jobb lábára lebénulva éli az életét.

Van egy fejezet ebben a szép kivitelezésű, fényképekkel gazdagon illusztrált, megejtően emberi könyvben. Törőcsik Mari vallomása, aki Jiří Menzel mellett Bara Margitot is mindig a testvéreként emlegeti.

„Margit volt köztünk a legszebb és legtitokzatosabb – mondja. – És olyan színésznő volt, akiből táplálkozni lehetett.”

Íme, a lényeg egyetlen mondatban.

Törőcsik Mari, a túlsó partról visszatérve, utókezelésének heteiben egyetlen könyvet olvasgat mostanában. Ezt. A Bara Margit tekintetét. Könnyei befelé folynak.