Koncert után, eső előtt

Cudar a kedvem, hiába a vénasszonyok nyara, a napfényes vasárnap reggel. Morgolódom, hogy kellett nekem Omega-koncertre mennem, és kellett megnéznem az Arthur király című csatafilmet. Az Omega tegnap volt, az Arthur két napja, az egyik Dunaszerdahelyen, a másik Budapesten, ráadásul a maga módján történelem ez is, az is. Mielőtt még vetnék az első követ, sietek leszögezni, hogy az Omega-koncert jó, mondhatni kifogástalan volt. A lacikonyhás, sültkolbász-illatú DAC-stadion már kissé megmosolyogtatott – koncertjáró népség vagyunk, elképzeltem Mick Jaggert a prágai Strahovban sült kolbásszal, Laurie Andersont vagy a Nightwisht cigánypecsenyével a budapesti PeCsában, esetleg a Quimbyt akárhol, akármivel –, de a hangulat remek volt, araszoltunk hát a küzdőtéren a színpad felé. Én, pechemre úgy a másfeledik sorban találtam állóhelyet, mint utóbb kiderült, egy hamisítatlan (kiejtésű) csallóközi társaság mellett. Gyanútlan-boldogan ácsorogtam, és már nagyon érett a koncert kezdésének az ideje, amikor mögöttem egy toronyszerű férfi elkezdett a hátamra nehezedni. Egy idő után meguntam, hogy én viszont emiatt az előttem pihenő fiatalembert „molesztálom”, és kiegyenesedtem. No, erre felharsogott a középkorú csallóközi gólem, mondván, nem elég, hogy eléje tolakodtam, még rá is dőlök (?!). Valami olyas’ rövidet válaszoltam, hogy jómagam fordítva érzem, és hagytam a levében a pasast, aki érdekes módon ezután a hátam közepéhez sem ért. Rosszkedvű pedig azért vagyok így utólag, mert például azt is mondhattam volna, hogy édes úr, az ott előttünk egy koncertszínpad, ez meg egy küzdőtér, s már a nevéről megismerszik, hogy az ember oda küzdi magát, ahol helyet talál, nincs sorrend, bérelt hely, mint a hentesnél, fogorvosnál. És aki – mint feltehetően ő – negyvenen túl megy életében először rockkoncertre, előtte azért érdeklődjön, miről is szól a dolog. Például tömeges, szeretetteljes lökdösődésről a küzdőtéren – ahol még nagyobb durvulás esetén is legfeljebb csak annyi hangzik el, hogy „bocs”. De mondom, nem mondtam, s így, leírva mindegy is már. A többi harmincas-ötvenes (az Omega életfogytiglani rajongótábora) fütyült a tolongásra, boldogan csápolt és ordította a nótákat Kóborral...

Rosszkedvem hétvégéjének másik „királya” az Arthur, akiért, illetve a nevéhez kötődő mondakörért kamaszkorom óta rajongok Merlinestől, Ginervástól, és láttam már olyan jó kis varázslatos filmet a témában, mely minden mágia ellenére is majdnem élethűnek hatott. Ez a Fuqua által rendezett Arthur viszont lehetett volna akár Conan, a barbár is, vagy valamelyik Rambo, páncélököl helyett pajzzsal... De ez is csak engem bosszant, aki a műbunyót szereti, az kedvére élvezkedhet a moziban.

Hoppá! Mintha csöngettek volna, amíg én itt az Omegára és az Arthur-filmre emlékezve éppen kifele kászálódom a vasárnap reggelből. Igen, a vizesember járt itt, ami soha nem jelent jót. (Saját belső „álmoskönyvem” szerint, ha vízzel álmodom, valaki megbetegszik a családból. S ha más nem is, de ez harmincvalahány éve mindig bejön.) A vizesember, szegény, persze nem tehet róla, csak csönget, leolvassa a vízórát, és kéri a pénzt. A családomban mindenki ismeri a vizesember-fóbiámat, ezúttal a férjem nyitott ajtót. Gyanúsan hamar jött vissza, azt mondta, üljek le (ültem), és hogy ugye tudom, ő sohasem iszik (tudtam). Merthogy, amit most mond... Felteszem, a lényeget úgyis mindenki ismeri, akinek van háza, eresze, közművesített csatornája. Hogy ezentúl az esőért is adót kell fizetnünk! Már csak a levegőadó hiányzik! Azaz dehogyis hiányzik, van nekünk olyanunk is, csak rendesen közpénzeknek szokták nevezni. De hogy esőadó! Merlin szakállára mondom, ez még Arthur királynak se jutott volna eszébe! Ezzel simán leköröztük az összes ókori civilizációt, a sötét középkort, a feudalizmust, sőt valamennyi legújabb izmust is. (Ennyire talán még a jobbágyok sem függtek a földesuruktól, mint a mai köz népe az államtól, a különféle jogokat gyakorló intézményektől.) Kíváncsi vagyok, hogyan számítják ki majd az esőadót. S hogy ezután várja vagy átkozza-e majd a jónép az esőt. Az ezüst esőt, amiről olyan szívhez szólóan énekelt az Omega...