Komáromból a film világába

Ha csak az idei – csonka – évad termését vesszük: Eszenyi Enikő munkatársa volt a Szlovák Nemzeti Színházban, Oszlík Péteré a nyitrai Andrej Bagar Színházban, most pedig Nemes Gyula készülő filmjében, az Önámítókban dolgozik.

Komáromban, a Selye János Gimnáziumban érettségizett, onnan került egyenes úton a pozsonyi Színművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakára. Azóta fővárosi lakos, de a Jókai Színházban is otthon érzi magát.

Hány kosztümöt tervezett az Eszenyi Enikő által színpadra álmodott Káoszba?

Mind a három színésznőnek tizenegyet, tehát összesen harminchármat.

Diana Mórová, Táňa Pauhofová, Monika Hilmerová. Korosztályuk három vezéregyénisége a Nemzeti Színházban. Kemény munka volt?

Az elején Enikő miatt izgultam. Meg akartam felelni az elvárásainak. A varrodában már a színésznők miatt is, hiszen ott, a ruhapróbán látták először a kész kosztümöket. Dolgoztam már olyan színésznőkkel, akiknek teljesen mindegy volt, mit adok rájuk, másoknak konkrét elvárásaik vannak. De a férfiak sem egyformák. Van, aki háromszor-négyszer is képes átvarratni a jelmezét. Hol szűkebbet, hol bővebbet akar, vagy éppen rövidebbet, hosszabbat. Ez egy típus, akinek mindig van valami gondja. A nők általában pontosan tudják, mit szeretnek és mit nem. A Káoszban mind a három színésznőnek volt valamilyen speciális kérése. Amúgy viszont egy csapat voltunk, mindenki azt akarta, hogy jó előadás szülessen.

Enikőről köztudott, hogy mindenben határozott elképzelése van, és minden munkatársától a maximumot várja, mivel önmagával szemben is maximalista. Szabad kezet kapott tőle?

Úgy léptem be a produkcióba, hogy Enikő lesz a darab jelmeztervezője, én pedig asszisztensként dolgozom majd mellette. Aztán minden rám maradt, és az elképzeléseink egyeztetése után, amikor már a magam fejével gondolkoztam, én lettem az előadás kosztümtervezője. Enikőnek különleges ízlése van. Nagyon jól átlátja a divatot. Minden ágáról beható ismeretei vannak. Instán küldte a képeket, hogy inspiráljon, de a lényeg az volt, hogy ő elégedett legyen. Táňa Pauhofovával dolgoztam már egy produkcióban. Ott csak a díszlet volt az enyém, de észrevettem, hogy nézeteltérése volt a sminkesekkel. Izgultam is kicsit, mert azt hittem, hogy vele nehéz lesz. Tévedtem. A Káoszban vele volt a legkevesebb gondom. Ő volt a legegyszerűbb eset. A három karakter ruháit a színskála alapján lőttük be Enikővel. Diana a lazacszínt, Monika a vaníliasárgát, Táňa a türkizt kapta. Volt, akinek a ruháin spóroltunk, volt, akinél nem lehetett. Az egyik kabát nagyon drága volt, de a másik két színésznő erről nem tudhatott.

Melyik fázisát kedveli jobban a munkájának? Magát a tervezést, vagy már a kosztüm megszületését, az első ruhapróbákkal?

Minden fázisnak megvan a varázsa. A legizgalmasabbnak azt a szakaszt tartom, amikor előttem a példány, a darab szövegkönyve, mellettem a rendező, és mindent aprólékosan átbeszélünk. Hogy ki milyen jellem a szereplők közül. Mindenkit tisztán kell látnom magam előtt, mert csak azután tudom eldönteni, miben jelenik meg a színen. A figurák lelkivilágából indulok ki, és már a rajzok is az alapján születnek meg.

Nyitrán, az Örkény István egyperces novelláiból készült Mindig van remény című előadásban Kristína Turjanová és Eva Pavlíková kettős szereposztásban játsszák a halottaiból feltámadt színésznő, Ibolya szerepét. Mindketten hajszálpontosan ugyanazt a kosztümöt kapták, és mindkettőjükön egyformán beszédes.

Nagyon féltem a színtől. Mivel fekete szaténből készült a ruha, úgy veri vissza a fényt, hogy szürkés hatása van. A csillogó felület szinte fehérré változik. Fekete díszletben fekete kosztüm, nehéz lesz ránézni, gondoltam, de a világítás megsegítette.

A két színésznő közül, hiszen korban is, alkatilag is különböznek egymástól, egyikük sem akart valami mást?

Nem. Mindketten a legnagyobb szakmai alázattal fogadták a kész jelmezt. De ami ennél is meglepőbb: bár egészen más az arcuk, a megjelenésük, a kosztüm egyformán jól működik rajtuk.

Komáromban, a Napfoltokat megelőzően először a Rómeó és Júliában dolgozott az előadás jelmeztervezője, Peter Čanecký asszisztenseként, aki a mestere volt a főiskolán.

Nagyon szeretem a nyugalmát, a kifinomult stílusát, a szakmaiságát.

Ezt viszi tovább?

Mindent, amit tőle kaptam. Az is imponált a pedagógiai módszerében, hogy ha akadémiai feladattal bízott meg bennünket az órán, akkor is azt kérte tőlünk, hogy konkrét szereposztásban gondolkozzunk. Én mindig a Jókai Színház társulatából választottam szereplőket, hiszen gyerekkorom óta az ottani előadásokat néztem, ismerem jól a társulatot. Martin Huba rendezései révén egyébként Peter Čanecký is hazajár Komáromba. Mindig figyelmeztetett arra is, hogy tervezés közben ne csak a karakterben gondolkozzunk, tartsuk szem előtt a színész fizikai adottságait is. Még abban az esetben se feledkezzek meg erről, ha az illetőnek nincs semmilyen speciális elvárása. Így is kezdem a munkát. Még mielőtt megtervezném a kosztümöket, beszélek a színésszel, hogy belelássak kicsit az agyába, a lelkébe.

Mi vonzotta erősebben, a díszlet- vagy a jelmeztervezés?

Én erről a pályáról az égvilágon semmit nem tudtam. Azt sem, hogy létezik. Bandor Évának és a férjének köszönhetem, hogy itt kötöttem ki. Évát jól ismertem az előadásokból, Szabó Gábor, a férje fél évig a tanárom volt a gimnáziumban. Művészetet és kultúrát tanított. Kreatív feladatokkal bízott meg bennünket. Festettünk, filmet készítettünk nála. A nagynénémtől kértem kölcsön a kézi kamerát, még vágni is megtanultam. Jó diák voltam. Biológiai versenyekre jártam. Sokáig orvosnak készültem. A képzőművészet később jött. Azt mondtam, nem érdekel, ha egész nap egy nagyáruház pénztárában fogok állni, utána már csak a festésre koncentrálok. Később a belsőépítészet és a formatervezés kezdett el érdekelni.

Hol fordult még egyet a kocka?

Édesanyám titkárnő a gimnáziumban. Bent voltam nála az irodában, amikor odalépett hozzám Szabó Gábor tanár úr, és azt kérdezte, miért nem megyek díszlet- és jelmeztervező szakra? Anyukám számítógépén azonnal megkerestük, hogy mi az és hol van, de aznap volt a jelentkezés utolsó napja. Gyorsan postára adtam a kitöltött ívet, jöttem felvételizni, és elsőre be is jutottam a főiskolára.

Gyerekként is jól rajzolt?

Művészeti alapiskolába jártam, de az ottani tanárnőm azt mondta, ne is reménykedjek abban, hogy felvesznek jelmeztervező szakra. A felvételire mindenesetre úgy mentem el, azzal a belső nyugalommal, hogy megmutatom, mit tudok, s ha az nem lesz elég, akkor a következő évre megtanulom mindazt, ami a hiányosságom. Portfóliót kellett küldenem a rajzaimmal, aztán ott, helyben portrét kértek és csendéletet. Elméleti feladat is volt. Kiküldtek egy listát 15-20 színmű címével, hogy olvassuk el mindet, mert azok közül kapunk majd egyet, amelyhez jelmezt és díszletet kell tervezni. Végül A vihart kaptuk Shakespeare-től. A legtöbb pontszámmal vettek fel. Ezen én is elcsodálkoztam, akár a környezetem. Velem kapcsolatosan egyébként mindig mindenki meglepődik.

Édesanyja magyar, édesapja szlovák. Érettségizhetett volna szlovák gimnáziumban is.

Ebbe nem volt beleszólásom. Elváltak a szüleim, engem az anyukám nevelt. A bátyámat még szlovák alapiskolába íratták, de aztán átlépett a magyar gimnáziumba. Emlékszem, egész nyáron magyar irodalmat tanult, az első év nagyon nehéz volt neki. Én már alapiskolába is magyarba jártam, méghozzá egyháziba, a Marianumba.

Díszlettervezőként televíziós főzőműsorban is dolgozott már.

A művészi projektekre sokkal büsz­kébb vagyok. Még azokra is, amelyek csak 10-20 percesek, és kis költségvetésűek. Ezek izgalmasabb kihívások, mint a kommersz tévéprodukciók. Nagyon szerettem például a Ribizlibor című rövidfilmet, amely tizenhét díjat nyert a világban.

Egy idősödő házaspár poétikus kapcsolata Emília Vášáryová és Martin Huba főszereplésével.

A film valóban költői hangulatú, a forgatás egy napja számomra elég drámaira sikeredett.

Baleset érte?

Lelki baleset. Emília Vášáryová megríkatott. Enikőnél a Káosz kapcsán nem sírtam, pedig a tervelfogadás napján halt meg a nagypapám. Reggel közölte velem a hírt az édesanyám. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, nem omolhatok össze. Csak a munkára figyeltem. A Ribizliborban a díszletért voltam felelős. De egy nap fogorvoshoz ment a sminkes, és megkért, hogy helyettesítsem őt. Akkor még lila hajam volt, két piercingem, panyi Milka már eleve úgy nézett rám, hogy: „Hozzám ne nyúlj!” Mindenki érezte, hogy itt probléma lesz. A rendező is látta. „Sajnálom, te leszel az áldozati bárány!” – nevetett. Panyi Milka nem nagyon engedelmeskedett. Elhúzta az arcát. Azután engedte csak meg, hogy hozzányúljak, amikor a rendező szólt neki, hogy csillog az arca a kamerán. Szörnyű percek voltak, de nem kezdtem magyarázkodásba, nem kerestem kifogásokat. Tudtam, hogy el kell végeznem, amit rám bíztak. A végén sírtam egy jót, és igyekeztem elfelejteni az egészet. Amikor véget ért a forgatás, és elbúcsúztunk a színészektől, a stáb minden tagja megölelt, a rendező pedig elnézést kért a történtekért. Panyi Milkával azóta nem találkoztam. Talán meg sem ismerne.

Magyar filmrendezőkkel dolgozott már?

Most éppen Nemes Gyula új filmjében, az Önámítókban dolgozom. Legközelebb pedig Molnár Csaba Pressburg című sorozatában lesz munkám, de az itthoni produkció lesz, több hazai magyar színész közreműködésével.

A szerző a Vasárnap munkatársa