Költészet a magyar történelem egyik legsötétebb évében

A költő monogramja alighanem Alföldi Gézát rejti, aki Szálasi tiszteletére írta A Vezér! című költeményét, melyet a korszak főműnek kijáró tisztelettel magasztalt.

1944 a magyar történelem egyik legsötétebb éve: Zoltán Gábor Szép versek 1944 című kötete ennek a tragikus időszaknak a költészetéből készített egy összeállítást, valójában kommentált szemelvénygyűjteményt. A Szép versek cím az 1964 óta máig megjelenő, egy-egy év verstermésének legjavát kínáló antológiasorozatra utal, ezúttal persze ironikus értelemben, hiszen Zoltán Gábor célja nem az esztétikailag a szépség kategóriájához köthető költemények felmutatása, inkább a kor irodalomszemléletébe szeretne bevezetni. Csakhogy 1944-ben számos egymást kizáró irodalmi és politikai narratíva, szemléletmód, szerkesztői elgondolás jöhet szóba, s ezekkel a szerző el is játszik: ki lenne az ideális összeállító? A Vigilia szerkesztője? Egy nyilas lap szócsöve? Egy betiltott irodalmi újság rejtőzködő szerkesztője? Zoltán Gábor minden szerepet felpróbál, de leghatásosabban a kommentátori posztot uralja.

A könyv öt nagyobb tematikus egységre oszlik: a bombázások traumatikus élményéről írt versekkel indul, majd Erdély és Balaton címmel az idill, a menekülés és az összetettebb nemzeti retorikához köthető szövegek következnek, külön fejezetet kap a teátrális és a valós vallásosság, a szerelem és a lehető legplasztikusabban elgondolt hazakép megannyi verses megfogalmazódása.

Megindító és vérlázító egy könyvben olvasni például Radnóti, Vas István, Szerb Antal, Áprily Lajos létszorongatottságról valló egzisztencialista költeményeit és Erdélyi József, Liszt Nándor ügyetlenül vagy Mécs László körmönfontabban fasiszta verseit, melyek annak idején nyilas vagy hungarista lapokban jelentek meg. Meglepő lehet Kormos István „helyezkedéseinek” története, aki például ugyanazt a versét szükség szerint dedikálta más és más neves halott emlékének. Kónya Lajos pályaképe is szimptomatikus: Zoltán Gábor bemutatja, miként lett egy szélsőjobboldali lapokban közlő poétából fokozatosan elismert kommunista költő.

Erdélyi József, aki ugyan sose látott harcteret, s akit később a szocialista magyar irodalom ismét a keblére ölelt, a magyar katonát egyenesen halhatatlannak mondja, de a túlzás retorikájának nála sincs határa: „Egy különb van, az az Isten, / de az magyar”. Boldog versezetben ünnepli, hogy végre „zsidólakáshoz” jutott Budapesten, megszámlálhatatlan antiszemita klapanciát közöl. Géza Ottó versben elmélkedik azon, hogy inkább megtagadja az Istent, ha a zsidókat is testvérének kell tekintenie.

Zoltán Gábor egészen pontosan mutatja be, hogy miként él vissza a korszak lírai köznyelve Petőfi Sándor örökségével, a keresztény etikával, mocskolja a Nyugat, kivált Babits költészetét. Ironikus hangol számol be Szabó Lőrinc költői „gyűlöletretorikájáról”, de vet néhány pillantást az amerikai seregben szolgáló Faludy György hadszíntérverseire is, kritikai tünetgócokba osztva elemzi a Weöres Sándor-féle új líranyelv bírálatát, de megszólal például a zsidó asszimiláció totális csődjét megéneklő líra tónusa (Nagy Zoltán versei), Kassák avantgárd érzékenysége, a szégyenérzet lírája is (pl. Urr Ida versében). Emellett a kismesterek, dilettánsok és versfaragók népes tábora is szóhoz jut.

A kötet szemléletesen mutatja be a korszak kódjait, például hogy a „pestiség” bizonyos beszédmódban a „zsidóságot” jelenti, hogy bizonyos propagandafogalmak miként telepednek rá ma látszatra ártatlannak ható szövegekre.

A Hetedik ecloga vagy a Levél a hitveshez mellett olyan szerelmesvers-kuriózumok is helyet kaptak a kötetben, mint Gellért Sándor A magyarok háborúja című eposzának részlete, mely egyebek közt arról szól, hogy a költő miként tett magáévá az ukrajnai front közelében, megszállt területen egy asszonyt (akit később „partizánná” stilizált), s a nő miként viszonozta a váratlan „boldogságot”. Egészen más tónusúak Vas István versei, melyekről Zoltán Gábor megállapítja, hogy „a szenvedélyektől hajszolt emberi szívek” dobognak bennük. A Jár a szerelem szörnyű malma című fejezet külön érdekessége, hogy az egymástól elszakított szerelmesek érzéseit nemcsak a domináns férfi szempontból láttatja, hanem az otthon maradt nőkéből is. Igaz ugyan, hogy ez utóbbihoz sokkal kevesebb szövegemlék kapcsolódik (pl. Hajnal Anna, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes versei), de költői energiákban ezek sem maradnak alul. Hajnal Anna Elvettek tőlem című költeményéről Zoltán Gábor megállapítja, hogy „akkora erővel jeleníti meg az egyedül maradt szerelmes nő testi-lelki szenvedését, hogy már-már egymaga ellensúlyozza a sok férfi költő hazagondoló versét”.

A Szép versek 1944 című „abszurd antológia” nemcsak a versbeszéd alakulástörténeteit mondja el, hanem a hallgatások, elhallgatások és elhallgattatások történeteit is. Dutka Ákos például nem tudott verset írni 1944-ben: a köteteben régebbi szövegeivel és „aktuális” csendjével van jelen. A haza megtagadta fiai egy részét: Vas István csak a ha-ha! rímet képes hozzárendelni, Fenyő László már csak a költői képzeletét tekinti hazájának.

Háborúban sem hallgattak a múzsák, vagy ha igen, a hallgatásnak is költői értéke volt. Zoltán Gábor könyve izgalmas olvasmány, egyszerre kordokumentum-gyűjtemény és rendhagyó verskötet.

Polgár Anikó

Zoltán Gábor: Szép versek 1944 ‒ Abszurd antológia, Pesti Kalligram, 2020, 368 oldal