Kíváncsi rá a közönség

Azt a rendezői ballépést, hogy a főhőst éjjel fojtják vízbe, amiről a filmben többször is szó esik, a jelenetet mégis világos nappal vették fel, semmivel sem lehet megmagyarázniGyakorlott, profi rendezőként František Brabecnek mindezt tudnia kellett, de a hetvenes években meggyilkolt medikuslány, Ľudmila Cervanová történetének mégsem tudott ellenállni. Belátom, a kísértés nagy volt, a történteket még most, huszonnyolc év után is homály fedi, és talán maguk a bírák sem mernék teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a már kétszer – 1982-ben és 2004-ben is – elítélt öt férfi valóban bűnös, vagy csak több bizonyíték szól ellenük, mint mellettük. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a „sztori” épp akkor ragadta meg az ismert forgatókönyvíró, Markéta Zinnerová fantáziáját, amikor a vádlottak második pere a végéhez közeledett, és szinte hetente lehetett az újságokban olvasni a nyomozók húsz évvel ezelőtti mulasztásairól és a hirtelen mindenre emlékező tanúk vallomásairól. A rendező-operatőr František Brabec már kész forgatókönyvet kapott, és amint elmondta, leginkább az a lehetőség ragadta meg, hogy egy ennyire ismert történetben, amelyről már szinte mindenkinek van véleménye, élethűek legyenek a szereplők. Nos, talán ez sikerült neki a legkevésbé, de erről majd később.

A filmet már a forgatás kezdetén is botrányok övezték – hiába védekeztek az alkotók azzal, hogy őket csak inspirálta a Cervanová-ügy, a forgatókönyv más időben, más helyen és más szereplőkkel játszódik, a vádlottak mégis a bíróság befolyásolásától tartottak, és a forgatás leállítását követelték. Egyikük, Milan Andrášik, ráadásul azt állította, hogy a film készítésének hátterében azok állnak, akik évek óta módszeresen üldözik őket, mint a rendszer ellenségeit, és feljelentette a produkciót finanszírozó Cseh Televíziót. Arra, hogy az öt valódi vádlott fejenként félmillió koronás kártérítést kapjon a januári – immár második – elmarasztaló ítélet után, nagyon kicsi az esély. De Markéta Zinnerová – aki azelőtt többször is azt nyilatkozta, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvek és az akkori nyomozókkal folytatott beszélgetések alapján írta a forgatókönyvet, ő maga pedig meg van győződve arról, hogy az elítéltek gyilkolták meg Cervanovát – attól tartva, hogy a hatóság mégis közbelép, elkezdte magyarázni a bizonyítványát. A hivatalos verzió tehát az, hogy az alkotók csak annak a bizonyos, huszonnyolc évvel ezelőtti pozsonyi éjszakának a hangulatát és feszültségét vették alapul, a szereplők és helyzetek azonossága pedig pusztán a véletlen műve lehet. Ezt ugyan nem hitte el senki, de a film forgott tovább, a lapok cikkeztek róla, és januárban a Pozsonyi Kerületi Bíróság is újra ítéletet hirdetett. A bűnösnek találtatott vádlottak mindenesetre nem mulasztották el megjegyezni, hogy a közhangulatot és a bírákat is ellenük hergelte a készülő film híre. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg a filmbemutatót, de a moziból talán csak azok jöttek ki elégedetten, akik sziklaszilárdan hiszik, hogy az öt elítélt valóban bűnös, és ilyen módon is elnyerték méltó büntetésüket. Mivel a valóságban az elítéltek valamennyien fellebbeztek, valószínű, hogy majd a Legfelsőbb Bíróság előtt is bőven esik szó a Boleró című filmről. Sőt, a mai filmes gyakorlatot ismerve, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy folytatás következik, hiszen a szereplők szabadon engedése, a perújrafelvétel elhúzódása, a strassbourgi kárpótlás és a nem csak egymásnak, de önmaguknak is ellentmondó tanúk vallomásai ugyancsak kiadhatnak egy filmrevalót.

Egyelőre azonban a Boleróra kíváncsi a közönség – érthető módon Szlovákiában jobban, mint Csehországban –, és ezt veti össze azzal, amit valaha olvasott vagy hallott Ľudmila Cervanová meggyilkolásáról. A filmbeli történet valójában csak abban különbözik a valóditól, hogy a főhősét Marika Čihákovának hívják, és egy latin tánccsoport tagja. Egyébként őt is egy buliról rabolják el, megerőszakolják és vízbe fojtják, a tettesek – befolyásos szülőknek az életet nagykanállal habzsoló fiacskái – pedig egyértelműen a valódi vádlottakra, a hetvenes évek nyitrai aranyifjaira emlékeztetnek. Az alkotók a bűnösségüket illetően sem hagytak kérdőjeleket a forgatókönyvben, a néző alig várja, hogy letartóztassák őket, és legyen vége ennek a rendőrségi műsorba illő, kicsit túlstilizált dokumentumfilmnek. Jiří Bartoškát kivéve még a színészi alakításokba sem lehet igazán belefeledkezni. A főszereplő Barbora Seidlován végig érezni, hogy kívülállóként irtózik attól, ami történik vele, a nyomozók és a rendőrök a mai történetben is szocialista sablonokat imitálnak, a fiatalemberekről pedig valahogy nem lehet elhinni, hogy valóban a romlott élvezethajhászás vitte őket kísértésbe. Sok az öncélú, az egy személyben rendező és operatőr kamerás tudását fitogtató jelenet, mint pl. a víz alatt többször is megmutatott meztelen női test, az időbeli csúszásokat pedig még a kevésbé figyelmes néző is kénytelen észrevenni. Mert például azt a rendezői ballépést, hogy a főhőst egyértelműen éjjel fojtják vízbe, amiről a filmben többször is szó esik, a jelenetet mégis világos nappal vették fel, semmivel sem lehet megmagyarázni.

Mindent összevetve a Boleró egy nagyon felszínes, kriminek gyenge, a valódi eseményeket feldolgozó alkotásnak pedig torz mű. Ennek ellenére komoly közönségsikerre számíthat, egyrészt azért, mert tájainkon a néző ritkán láthat pszichológiai krimi műfajban – ahogy a Bolerót reklámozzák – hazai produkciót, másrészt azért, mert a csehszlovák igazságszolgáltatás legbonyolultabb és legrégebben húzódó ügye kellő vonzerő. Ezt nyilván az alkotók is tudták, amikor belevágtak, és bármennyire is azt állítják, hogy számukra az 1974-es ügy csak inspiráció volt, az így nyert ingyen reklámot tekintve, az embernek egyre inkább az az érzése, hogy a témaválasztásnál éppen ez a kritérium volt a legfontosabb.