Kisvárdán jó találkozni

Vicei Natália és Karna Margit a Szabadkai Népszínház Képmutatók cselszövése című előadásábantheater.hu – Ilovszky Béla felvételAz idei év szakmailag jelentős visszaesést mutatott, de ahogy a szervezők fogalmaztak, idén is megpróbálták a legjobb előadásokat elhozni Kisvárdára. A város töretlen, sőt egyre nagyobb lelkesedéssel viseltetik a fesztivál iránt, szinte minden előadás táblás házak előtt ment, s a versenyprogram mellett a laikus közönség is megkapta a magáét, hisz láthattunk nagyoperettet, olcsó bohózatot és bohózattá lefokozott Moliere-t egyaránt. A szakmai közönség viszont; elkényeztetve az előző évek egy-egy legendás előadásától, némileg csalódottan távozott. Voltak ugyan pillanatok, erős színészi jelenlétek, de egységes, egészében élvezhető előadás kevés akadt a tíz nap alatt, ezért egyre többen és egyre többször nosztalgiáztak, s pörögtek le előttük egy-egy régebbi előadás képei. Jó volt erdélyi és vajdasági kollégákkal emlékezni a komáromi Ibusárra vagy a kassai Yvonne-ra, amelynek főszereplője, Bandor Éva a zárónap előtt meg is érkezett, hogy a bukaresti kultuszminisztérium frissen kinevezett államtitkárával, Demeter Andrással és a fesztivál egyik szakmai vezetőjével, Darvay Nagy Adrienne színikritikussal idézzék meg pályájuk eddig eltelt szakaszát, a kisvárdai élményeket.

Ami általában jellemző a fesztivál idei előadásaira, hogy a színházak együtt haladnak egyre inkább eldurvuló világunkkal, rengeteg a színpadon az obszcenitás, a köpködés, az altesti humor. Ha szigorúan vennék a televízióban meghonosodott kategóriákat, akkor az előadások többségét csak a felnőtt korú nézők élvezhetnék. De mintha az efféle aktualizálás nem jelentene egyúttal művészi minőséget is. Tipikus példája volt ennek a kassai Thália Színház szélsőséges abszurditásig és brutalitásig elvitt A fösvény című előadása is Csiszár Imre rendezésében, amely, ahogy a műhelybeszélgetésen megjegyezték, a darab primér matematikáját próbálta felmutatni, egy, a darabban rejlő mélyebb olvasat bemutatására nem is tett kísérletet.

Az már más kérdés, hogy a közönség, akiknek többsége hallhatóan nem is ismerte a darabot, kirobbanó tapssal fogadta a produkciót. Ugyanerre a sorsra jutott például az off programban Ray Cooney valószínűleg ismét világsikerre ítélt Páratlan párosának a folytatása is, amely szinte minden szellemességet nélkülözött, de a közönség vevő volt az alkotók alpári, a színészt is méltatlan helyzetben hozó övön aluli komédiázására. Igaz, valódi szituációk nélkül nehéz eladható előadást készíteni.

Sajnos, a Tarantino által megfogalmazott és világszabványozott erőszakhumor magyar színpadokon is fokozottan teret kap, így kerülhetett a komáromi Jókai Színház színpadára is korunk sztárszerzőjének, Martin McDonaghnak a Macskabaj cím alatt játszott műve, amely igencsak megosztotta a kisvárdai közönséget és a szakmát is. Egy másik ír történetet is láthattunk a fesztiválon, a sepsiszentgyörgyiek Synge A nyugati világ bajnoka című opusát hozták el, amelyben a szerző és az előadás képes felvillantani azt a hallatlan öniróniát, amelyet annyira hiányoltam a Macskabajból. Synge hősei is szánalmasak és nevetségesek, mégis ott van az előadásban a részvét lehetősége, s Bocsárdi László erőteljes rendezői világának és a remek színészi alakításoknak is köszönhetően szeretnivaló figurákat és világot viszünk el, hiszen valahol minket leplez le. Ez nem történik meg a komáromi előadásban, ahol még szánni sem tudjuk azokat a véglényeket, akiket az előadás felmutat.

Erőszakos és kegyetlen világot mutat, szerethető humorral körítve az Újvidéki Művészeti Akadémia Negyedik nővér című produkciója, amelyet közösen a szabadkai társulat színészeivel Nagypál Gábor rendezett. S ha már itt tartunk, feltétlenül meg kell említeni a színművészeti akadémiák bemutatkozását is. Fájó tény, ahogy Bandor Éva is említette, hogy Szlovákiában nincs magyar nyelvű színészképzés, ami alapfeltétele volna egy esetlegesen kialakuló csapatmunkának, ahogy ezt Újvidéken és Erdély egyes társulatainál is látjuk. Az elmúlt években több remek újvidéki előadást is láthattunk, mintha ez a társulat idén megfáradt volna. Nagyon erős volt viszont a szabadkaiak jelenléte, még ha az Ibusár nem is tartozott ebbe a vonulatba. Az elmúlt évadban Verebes István és Telihay Péter is dolgozott a társulattal, s a Telihay által rendezett Bulgakov-darab a fesztivál legerőteljesebb formanyelvvel rendelkező, kimagasló színészi alakításokat felmutató előadásai közé tartozott. Ahogy fontosak a román és szerb rendezőkkel való munkák is, a marosvásárhelyiek Yvonne-előadása Alexandre Colpacci rendezővel egy számunkra meglehetősen szokatlan, ám igen eredeti stilizált világba viszi el a nézőt. Ezen előadás sikeréhez is nagymértékben járulnak hozzá a remek színészi alakítások. Mind Blaskó Péter, mind Máté Gábor színművészek elsősorban színészi pillanatokat emeltek ki, s nem véletlenül.

Azt hiszem, hogy ha Karna Margit Magyarországon kerül a pályára, ma a legnagyobb színészsztárok között emlegetnénk. A Tangóban és a Képmutatók cselszövésében is minden mozdulata, megszólalása élmény. Az elsőben egy könnyelmű, semmivel sem törődő öregasszonyt alakít, aki folytonosan affektál és cinkelt kártyákkal játszik, mígnem bejön a civil Karna Margit meghalni. Talán a fesztivál legmegrendítőbb pillanata. A Bulgakov-előadásban viszont a szinte kortalan és nemtelen püspököt játssza, annyi ellenszenvvel, hogy mégis emberként tudjuk magunktól távol tartani a figuráját. A csíkszeredai Fülöp Zoltán szintén két előadásban mutatja meg remek humorérzékét, és tesz tanúbizonyságot arról, hogy pályája csúcsához érkezett. A Hegedűs a háztetőn Tevjéje nagyon szeretnivaló örök zsidó, aki állandó apró pörösködései ellenére megpróbál teljes harmóniában élni a világgal, és méltósággal elviselni a legkeményebb csapásokat is. A Lili bárónőben viszont remek poentírozó képességét csodálhatjuk. S ha már off program, akkor ez az előadás kielégíthette a legkényesebb igényeket is. S tette ezt igen mértéktartóan, ami sajnos nem volt jellemző minden, az ún. könnyű műfajban bemutatott előadásra. De nagyon erős színészi alakításokat láttunk A nyugati világ bajnokában, valamint a székelyudvarhelyiek Katonák, katonák című, Zalán Tibor tézisdrámájából készült előadásban. A szervezők a hivatalos és az ún. off program mellett is számtalan elfoglaltságot kínáltak a fesztivál vendégeinek, így naponta voltak műhelybeszélgetések, ahol Máté Gábor, majd Ascher Tamás elemezte a látottakat, s vitatkozott az alkotókkal, az egyetemisták számára műhelymunkákat is beiktattak (Duró Győző dramaturg szövegelemzési órákat, Blaskó Borbála tánckurzust, míg Sáry László zenei kurzust tartott), amelyek sajnos elég gyér érdeklődés mellett zajlottak, bemutatkozhattak a bábszínházak, és esténként koncerteket is rendeztek, amelyen egyes társulatok kamaraműsorai kaptak teret. S ezt követték az éjszakai kocsmai beszélgetések, ahol lehetőség nyílt véleménycserére, ismerkedésre, újabb közös munkák egyeztetésére. A kilencvenes évek elején a magyarországi szakma még lekezelően viseltetett a fesztivál iránt, amelyet afféle gettófesztiválként könyvelt el. Ma már a határok teljesen megnyíltak, a határon túli társulatok rendszeresen eljutnak az anyaországba is, sőt egyre gyakoribbak a közös munkák, színészcserék is. A kisvárdai fesztivál Magyarország második legnagyobb színházi fesztiváljává vált, amely a pécsi találkozóval összehasonlítva családias jellegével várja a határon túli alkotókat. Egy hely, ahol jó találkozni.