Királynője lett a lengyel filmnek

Szabó István nem fukarkodik az elismeréssel. „Krystyna Janda nagyon nagy színésznő – vélekedik. – Van egy monológja a Mephistóban. Szépen elmondta, de úgy éreztem, kicsit színpadias volt. Az érzelmei túlságosan ki voltak emelve, és mintha arra is gondot fordított volna, hogy tőle távol is hallják. Szóltam neki, hogy ez így sok lesz. Még egyszer megcsinálta. Finomabb volt, de még mindig sok. S akkor azt találtam mondani neki, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni, nem kell mindent kihangsúlyozni, elég csak úgy könnyedén elereszteni. Rám nézett, és azt mondta: István, én színésznő vagyok, nekem nem az a feladatom, hogy dobjam a szöveget, hanem hogy megértsem. És ha megértettem, akkor úgy mondom el, hogy más is megérti. Arról nem is beszélve, hogy az író ezt azért írta meg, mert közölni akart vele valamit. És igaza volt. Helyesen gondolkozott. Egyébként nagyon szép nő. Elképesztően álltak rajta a ruhák. Fantasztikusan viselte minden kosztümét.”

Nicoletta von Niebuhr szerepében Bánsági Ildikó a partnere volt a Mephistóban.

„Bár nem ugyanazt a nyelvet beszéltük, a szemünk mindent pontosan értett. Remekül dolgoztunk együtt. Szikrányi feszültség sem volt köztünk. Ha összedugtuk a fejünket, nyomban kiderült: a lényeges dolgokról mindketten ugyanazt gondoltuk.”

Elveit, tartását soha fel nem adó, energikus nő. Nem véletlenül volt Andrzej Wajda múzsája. A legtöbbször vele dolgozott. A márványembert, az Érzéstelenítés nélkült, A karmestert, A vasembert, a Tatarakot forgatták együtt. Magocska címmel ő maga is rendezett játékfilmet. Tévéfilmből több mint tízet. Német és francia filmrendezők is gyakran foglalkoztatták. Pedig alapjában véve színházi színésznő. Nyinát alakította a Sirályban, Jennyt a Háromgarasos operában, Marthát a Nem félünk a farkastól című Albee-darabban, Lady Macbethet, a Macska a forró bádogtetőn Maggie-jét.

A márványember Agnieszkájával, a személyi kultusz bűneit kutató, buldogszívósságú újságírónővel egyik napról a másikra Európa élvonalbeli színésznői közé lépett. Nagy erejű alakítása után több hasonló nőtípus megformálására kérték fel. Egy kicsit sem érezte skatulyában magát?

Jogos a kérdés, hiszen érezhettem volna. A márványember után sorra kaptam a tántoríthatatlan, célratörő nőket, de közben mindig jött valami más is. Andrzej Wajda is óvott a skatulyától. Mivel tudta, hogy Agnieszka után sokan képzelik majd rólam, hogy a keménységem a védjegyem, következő filmjében, az Érzéstelenítés nélkülben egészen más síkra terelt. Egy néma lányt játszottam, aki kifejezéstelen arccal, mereven bámul maga elé. Mintha csak egy óriási burokban ülne. Színházban is sokféle szerepem volt. Akkoriban ráadásul még énekeltem is, sőt még kabarékban is felléptem. Nem, nem adtam lehetőséget arra, hogy rám csapják a skatulya fedelét.

Andrzej Wajda mellett a legjelesebb lengyel rendezők hívták alkotásaikba, de az idő tájt már rengeteget tudott a filmezésről.

Ha nincs Wajda, lehet, hogy nem is hívtak volna. A márványember előtt sokszor éreztem azt, hogy azért nem felelek meg a rendezőknek, mert jobban szeretik a szép színésznőket. Én nem voltam szép, legfeljebb érdekes. Bennem soha nem láthatták a kor szépségideálját. Aztán anya lettem, és a gyerek minden szerepnél fontosabb volt számomra. Örültem, hogy otthon lehettem vele. És akkor lépett be az életembe Wajda. De abban az időben még ő sem volt világhírű rendező. A márványemberrel lett az. Nélküle bizonyára én sem jutottam volna olyan magasra. Rengeteget tanultam tőle a színészetről, de a politikáról is. Fontos társadalmi kérdésekre nyitotta fel a szemem. Egyebek mellett arra is, hogy a mi nemzedékünknek történelmi küldetése van. Művészileg is, erkölcsileg is ő volt a példaképem. Ma is őt tartom első számú mesteremnek.

Felkavaró alakítást nyújtott Wajda Tatarak című filmjében is, amelyben egy sivár szoba falai között arról mesél, hogyan veszítette el élete nagy szerelmét, rákbeteg férjét.

Lelkileg engem is nagyon megviselt a film, főképp a forgatás, hiszen akkor már nem élt a férjem, Edward Klosinski, Wajda állandó operatőre. Tüdőrákban halt meg. A Tatarak az elmúlás, a halál előtti főhajtás filmje. Ma már sajnos Wajda sem él.

Ryszard Bugajski Kihallgatása is beleillik a Wajda-filmek sorába. Politikai film megrendítő sorsokkal. Egy megkínzott, agyongyötört, elveiben megingathatatlan nő az ötvenes évek társadalmi viharában. Elképesztő alakításáért 1990-ben Cannes-ban Aranypálmával díjazták.

Nyolc évvel azután, hogy a film elkészült. A bemutató ugyanis 1982-ben elmaradt. Hét évig trezorban őrizték a filmet. A forgatást a Szolidaritás tündöklésekor kezdtük el, és a szükségállapot idején fejeztük be. Bugajski 1985-ben el is hagyta az országot, és húsz évig Kanadában élt. De ami a legérdekesebb az ügyben: a film sorsát eldöntő gyűlésen nem is annyira az akkori hatalom képviselői támadták az alkotást, hanem Bugajski rendezőtársai.

Krysztof Zanussi szerint ez a legjobb lengyel film, amely az ötvenes évekről készült. De a nyolcvanas évek első felében csak rendőriskolákban vetítették, oktatófilmként. Hasonló sorsa volt, mint Forman Tűz van, babám! című alkotásának a hatvanas évek Csehszlovákiájában. Akkor ezt a filmet csak a tűzoltók láthatták.

A Kihallgatás a politikai rendőrség mechanizmusáról, a lengyel államvédelmi hatóság kegyetlen módszereiről szól. Arról, hogy mi zajlott a börtönökben és a vallatószobákban. Sokan meg is kérdezték a rendezőtől, hogy valóban minden úgy történt-e a kihallgatások során, mint a filmben. Hogy nem túlozta-e el a hatalom durvaságának ábrázolását. Mi, akik ebben a filmben dolgoztunk, és rengeteg dokumentumot áttanulmányoztunk, tudtuk, hogy nem.

Mire következtessek a vezetéknevéből, milyen gyökerekre?

Apai nagyapám cseh volt. Egy teherautógyárban dolgozott. Korán meghalt, én már nem is ismerhettem őt.

A szülei is műszaki beállítottságúak voltak?

Apám mérnök volt, anyám hivatalnok. Engem már gyerekként is vonzott a színpad. Kislányként balettra jártam. Képzőművészeti líceumban érettségiztem, és tizenkét évig zongoráztam.

Varsó legjobb színházaiban játszott. A Teatr Ateneumban és a Teatr Powszechnyben. Klasszikus és kortárs szerzők darabjainak főszerepében láthatta a közönség. Euripidész Médeiája mellett többek között Sartre és Beckett műveiben. Most két varsói társulat élén áll. Igazgatóként.

És mindkét színház állami támogatás nélkül működik. Erre nagyon büszke vagyok.

Miben látja a különbséget a nyolcvanas évek lengyel színháza, a nyolcvankilenc utáni és a mai lengyel színház között?

A nyolcvanas években nagyon sok olyan előadás született, amely falakat döntögetett. A szabadságunkért küzdöttünk minden darabbal. A kilencvenes évek elején már új, független társulatok születtek, amelyek nem tudták elviselni az állami struktúra szorítását. A mai lengyel színház is élesen bírálja a társadalmi viszonyokat, bár a lengyel nemzet sajnos még mindig nem egységes, ami engem rettenetesen elszomorít. Sokszor úgy érzem, harminc év véres küzdelme megy veszendőbe.

Vezető színészként miért lett színházvezető?

Kiléptem egy államilag támogatott társulatból, és egy évig sehova sem hívtak. Ha nem, hát nem, gondoltam. Akkor majd én! És létrehoztam egy alapítványt, amely két színházat tart életben. Minden bevételünket új előadásokra és a színház karbantartására fordítjuk. Ambiciózus ember vagyok. Néha talán túlságosan is. Igazgatóként és rendezőként azonban sokkal jobban formálhatom a közönség szemléletét, világlátását, mint ha csak színésznőként tevékenykednék. Hatvanhét évesen egyébként sem várhatok már nagy filmszerepekre. Azt a nálam jóval fiatalabb pályatársaim kapják. Színházcsinálóként viszont még hasznossá tudom tenni magam, főleg, hogy tele vagyok energiával. Makacs, küzdőképes nő vagyok és eszelősen dolgos, aki még mindig úgy érzi, tennie kell másokért, hangot kell adnia a félelmeinek, a bizonyosságainak. Majd ha belefáradok, elvonulok.

A szerző a Vasárnap munkatársa