Királyhelmecről jött Nemecsek

Ma kapja meg színészi diplomáját, amikor az első nagyszínpadi főszerepével már megbirkózott. Vecsei H. Miklóstól vette át Nemecseket, de Boka, Csónakos, Áts Feri és az idősebb Pásztor szerepét is új színész játssza a csapatban. Dino Benjámin régóta álmodozott a Pál utcai fiúk legkisebbikéről.

Mikor tudta meg, hogy belép a Vígszínház egyik legsikeresebb előadásába?

A szerződtetési tárgyaláson még azt az információt kaptam, hogy Csónakos leszek. Bele is éltem magam a figura bőrébe. Átvettem a szövegkönyvet, és elkezdtem hallgatni-tanulni azokat a dalokat, amelyeket Csónakos énekel. Ezután egy kora reggel, amikor épp felébredtem, csörgött a telefonom, és Rudolf Péter, a Vígszínház új igazgatója hívott. Közölte velem, hogy nagyon szeretné, ha nem Csónakos lennék, hanem Nemecsek. Egyeztetett Horváth Csaba koreográfussal, és ő is így látja helyénvalónak, mondta. És megkérdezte, vállalom-e? Nagyon boldog vagyok, hogy igent mondhattam a lehetőségre.

A regény mint olvasmányélmény megvolt?

Még hétéves sem voltam, amikor már tudtam olvasni. Az első könyvem, bármennyire hihetetlen, A Pál utcai fiúk volt. Nem mondta otthon senki, hogy neked ezt el kell olvasnod, nem is adták a kezembe, erre emlékeznék. Papírmániás vagyok. Gyerekként csak papírokkal játszottam. Az ágyam, az íróasztalom mindig papírokkal volt tele. Mindenféle borítékokkal, újsággal, kifestővel és persze könyvvel. Írni, olvasni, rajzolni nagyon szerettem. Szórólapokat, hirdetéseket festettem, plakátokat gyártottam. A könyv is mindig fontos volt. Így került a kezembe Molnár Ferenc műve. Iszonyatosan nagy hatással volt rám. Újra és újra elolvastam. Még most, felnőtt fejjel is ki merem jelenteni, hogy a kedvenc könyveim egyike.

Marton László vígszínházi rendezését, amely minden alkalommal elsöprő sikerrel megy, mikor látta először?

Közvetlenül a bemutató előtt, 2016-ban. Marton tanár úr az osztályfőnököm volt a színművészetin. Mi voltunk az utolsó osztálya. Színészmesterség órákon sokat beszélt nekünk is a darabról. Tudtuk, hogy erre készül. Már akkor úgy éreztem, hogy hú, de jó lenne bekerülni egyszer az előadásba, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen friss növendék voltam az egyetemen. Iszonyatosan tetszett a kész mű. Annyira meghatott, ami a színpadon történt, hogy a végén sírtam. Nagyon fontos számomra ez a történet. Összesen hétszer láttam az előadást, de a zárójelenet után mindig folytak a könnyeim.

Mire volt a leginkább kíváncsi, amikor felütötte a szövegkönyvet? Hogy mennyi szövege van Nemecseknek?

Nyilván. Aztán eszembe jutottak a dalok, és megijedtem, hogy Úristen, el tudom én ezt énekelni? Vagy hogy készen állok én egyáltalán arra, hogy egy zenés nagy szerepet megcsináljak? Hogy fognak reagálni erre a többiek? A társaim, a nézők? Nemecsek szerepe, bár mondhatnám azt is, hogy az egész előadás Vecsei H. Miklósra lett kitalálva. Elfogadnak majd az új helyzetben? Szorongás volt bennem. Iszonyatosan boldog voltam, elsőre mégis a félelem jött rám, hogy képes leszek-e megbirkózni egy ekkora feladattal. Hangilag is, emberileg is.

És most hogy vannak egymással?

Nemecsek és én? Jó, hogy végre találkoztunk. Nem szeretném, ha ez nagyképűen hangzana, de lakozik bennem egy Nemecsek. A lelkem teljesen az övé. Hétéves korom óta keresem őt, és most, amikor már huszonnégy vagyok, egymásra találtunk. Ez mindig az előadás végére tud kiteljesedni, amikor kigurul a kezemből az üveggolyó. Sokat kell még barátkoznunk, ismerkednünk egymással, de remélem, mihamarabb összeölelkezhetünk a végén.

Július közepe óta, amikor megtudta, hogy az új évadban már Nemecsekként lép színpadra, gondolom, sokáig sem éjjele, sem nappala nem volt.

Pontosan ez történt. Nemecsek szerintem a magyar és a világirodalom – hiszen sok nyelvre lefordították – egyik legbátrabb hőse. Rengeteg gyerek és felnőtt ismeri. Teljesen mást értek, fogok fel belőle most, mint hétévesen. Tulajdonképpen most érint meg igazán. Az irodalom egyik legnagyobb hőse ez a fiú. Bátor kis ember. Bármit megtesz azért, hogy kiálljon a saját igazáért. Én is ilyen vagyok valamilyen szinten. Pontosabban, ilyen szeretnék lenni. Nem véletlenül mondja Gerébnek, hogy: „Igen, jó volt, bátornak lenni ma végre. / Igen, jó volt, azt mondom, ennyi megérte.” Hogy inkább nyomják víz alá, de akkor sem lesz áruló. Vagy amikor a füvészkertben bevallja, hogy ő lopta el a Pál utcai fiúk zászlóját a fegyvertárból, és hogy muszáj megszólalnia, mert ez a Geréb egy hazug alak, és hazugság, hogy a Pál utcaiak gyávák, mert nem azok. És hogy csavarják ki a kezéből a zászlót, mert biztos, hogy magától oda nem adja, inkább öljék meg. Kiskoromtól fogva érzem ezeknek a szavaknak a súlyát. Azért mondom, hogy mindig kerestük egymást Nemecsekkel, és mindig egy lelkünk volt, mert én is valahogy úgy gondolkozom, ahogy ő.

Vár valamiféle jelet „odaátról”, Marton Lászlótól?

Már kaptam. Nagyon sok olyan pillanat volt már, amikor úgy éreztem, hogy ennek így kellett történnie. Hálás vagyok neki, hogy ezt kitalálta és végigvitte. Érezhette ő is, hogy én közel állok ehhez a darabhoz, ehhez a szerephez, és hogy ebből még lesz valami. Voltak erre nagyon apró kis utalások a részéről. Éppen ezért, amikor már biztos volt, hogy én leszek Nemecsek, eszembe jutott a tanár úr, ahogy erről beszélt, és hogy mit gondolt a darabról. Éreztem, hogy segíteni fog a szerep megoldásában. A visszajelzés akkor jött, amikor először álltam ott a többiekkel, a színésztársaimmal, amikor besétáltam a darab végén a kis pizsamámban. Ott éreztem azt, hogy ennek így kellett lennie. Erre a pillanatra vágytam kezdettől fogva.

Dés László és Geszti Péter dalai milyen helyzet elé állították?

Bevallom, jobban féltem tőlük, mint ahogy kellett volna. De úgy tanultam a számokat, hogy ezek nem dalok, nem pusztán dalok, a szó legjobb értelmében, hanem monológok. Nem énekelni kell őket, hanem előadni. Az érzéseket kell átadni, azt, ami a szöveg mögött rejlik. Különben eláriázhatok én ott, érzelmek nélkül ez nem jelent semmit. Ezek eléggé színészközpontú szerzemények. Nagyon kell érteni, hogy miről szólnak, csak úgy lehet előadni őket. Nem elsősorban arról van szó, hogy tudok-e énekelni és mennyire, hanem hogy megérint-e a dalok szövege, tudom-e képviselni, amit érzek, és azt, amit ezzel mondani szeretnék. Ez az cél.

Kitől kapta a legtöbb segítséget a szerep megformálásához?

Eleinte Horkay Barnabástól, a koreográfus munkatársától. Az összpróbák során pedig már mindenki figyelt rám.

Vecsei H. Miklós is ott volt?

Bejött ő is, és főleg azokban a dolgokban szolgált hasznos tanácsokkal, amelyeket az előadás felvételén nem láttam, mert épp sötét van a színpadon. Például hogy mikor kell kimenni, és mikor nem. Vagy hogy miképpen menjek fel a palánkra, meg hogyan tudok gyorsöltözni. És megnyugtatott, hogy nagyon jól áll nekem a szerep, látja, hogy jó kezekben lesz. Abszolút elégedettnek tűnt.

Horváth Csaba, az előadás koreográfusa Marton Lászlóval szorosan együttműködve komponált lenyűgöző koreográfiát a darabhoz.

Nagyon pontos instrukciókat kaptam tőle. Mindent egyszerűen fogalmazott meg. Az alkatomnak köszönhetően nem kell sebzett, elnyomott kisfiút játszanom, mondta, nekem az áll jól, ha ezzel szembemegyek.

A Bokát alakító Wunderlich Józseffel van a legtöbb jelenete. Rá is számíthatott a jó tanácsok terén?

Annyira kellemes érzés, hogy biztonságban érezhetem magam mellette! Rengeteg technikai kérdésben segített ő is. De ének szempontjából is. A Suttogják a fák című dalnál például arra kell ügyelnem, hogy amikor ketten ezt énekeljük, részemről lázálom jellege kell, hogy legyen. Nemecsek akkor már a végét járja, hangokat hall. Komoly bizalomjáték van köztünk Wunderlich Józseffel, hiszen rá kell dőlnöm, húz-von maga után. Felemelő pillanatok ezek színészileg. Igazi Boka–Nemecsek kapcsolat alakul ki köztünk a színpadon.

Szavaiból ítélve mindenki szívvel-lélekkel támogatta a szerepátvételben.

Az egész csapat. A díszítőktől kezdve az ügyelőig, a vörösingesektől a táncosokig, a színésztársak, mindenki. Még azok a játszótársak is kellemesen megleptek, akiket személyesen nem ismertem az előadásból. Nagyon jó érzés, hogy ennyi ember áll mellettem. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Érzem az erőt, amit sugároznak felém.

S hogyan élte meg az első merüléseket? Amikor a két Pásztor fejjel lefelé a történetbeli füvészkert medencéjébe nyomja?

Öt merülésen vagyok túl. Az elsőtől nagyon féltem. A nézők azt látják, hogy a bokámnál fogva háromszor belemártanak, negyedszerre pedig bele is engednek a vízbe. Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ennek pontos technikája van. Balesetveszélyes a művelet. Nagyon kell vigyázni, nehogy baj történjen. Két erős vörösinges a mellkasomig nyom bele a vízbe. Amint megragadnak, felfordul előttem a világ, fejjel lefelé látok mindent. A pici fényeket a nézőtéren, a Vígszínház pompázatos csillárját… közben legyek észnél, mert amikor elmerül a fejem, ki kell fújnom a levegőt, nehogy belemenjen, pontosabban, nehogy bent maradjon a víz az orromban, mert akkor sem beszélni, sem énekelni nem tudnék. És ezután jön a legnehezebb dalom. A legfélelmetesebb az a pillanat, amikor negyedszer nyomnak a vízbe, és elengednek.

Vigyáznia kell, nehogy a medence fenekébe koppanjon a feje?

Szerencsére nem mély a medence, és a fiúk is úgy engednek bele, hogy biztonságban érkezzek meg, de utána nem sokkal fel kell buknom, hogy az idősebb Pásztor lábbal újra lenyomhasson. Majd gyorsan kimászok, megkeresem a mellényemet, amelyen a port van, és el kell énekelnem, hogy: „Még vacog a szív, de lesz rá kabát, / Bele nem bújik gyávaság, / És én akkor sem fújom más dalát, / Ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.” Ez nem egyszerű dal, ennek szívbemarkolóan kell megszólalnia. Utána kivonulok, és vége az első felvonásnak, s akkor lélegezhetek fel először úgy istenigazából. De nincs sok időm pihenésre, máris kezdődik a második felvonás.

A szerző a Vasárnap munkatársa