Kilépett a nagyvilág kapuján

Kertész Imre (középen) Faludy György születésnapi vacsoráján a felesége oldalánOláh Csaba felvételeVan mit ünnepelni! Van mit ünnepelnünk! Szerte a világon sokan csak most fogják megtanulni, hogy Európa szívében van egy ország, él egy nép, közte pedig embert és világot formál egy író. Kertész Imre. Hány ezren, hány millióan tanulják meg most ezt a nevet, s jegyzik meg e nyelvet, amely nekünk mindegyik közül a legszeretettebb, a legféltettebb, a legszebb és a leggazdagabb, hiszen édes anyanyelvünk.

Egy díjban, egy ilyen díjban ugye, ez is benne van?!

Ennél nagyobb irodalmi elismerés tudniillik nem is létezik.

Igaz, Kertész Imréből is csak egyet ismerek. Őt. Akit mostantól fogva Grönlandon és Tűzföldön is ismernek.

Pár héttel ezelőtt egy ünnepi vacsorán beszélgettem vele. Egy asztalnál ültünk azon az estén, amely Faludy György 92. születésnapjáról szólt. Nem állítom, hogy olvadt, mint a vaj. Mint ahogy azt sem, hogy felszabadult, jó kedélyű embert ismertem meg benne, aki uram bocsá, épp aznap bal lábbal kelt. Nem! Kertész Imre arcán a derű legapróbb jelét sem fedeztem fel. Mosolynak a leghalványabb árnyalatát sem. Ridegnek, morózusnak, távolságtartónak hittem. Kérdeztem, ő válaszolt. Nyugodtan, tömören – és érzelemmentesen. (Mennyi érzelem maradhatott vajon egy emberben, aki megjárta minden idők legtüzesebb poklát, a holokausztot?) Ő lassan, ráérősen falatozott, én már második órája vártam, hogy megszólíthassam. Már az utolsó rizsszemeknél tartott, amikor észrevette, hogy felé hajoltam. „Még eszem!” – jegyezte meg szárazon, és hosszasan törölgette ajkát. „Még eszem!” Óriás megafonból hallottam, amit ő csak nekem mondott. Halkan, egykedvűen, figyelmeztetően. De a szemében volt valami biztatás. Hogy az ajtó, kettőnk között, nyitva maradt. Hogy nem csapta be végérvényesen, csak beljebb húzta egy kicsit. „Még eszem!” Evett is még újabb egy órán át. Ment, és szedett magának. Kétszer is. Én is lopva figyeltem, akárcsak ő engem. Mindketten úgy tettünk, mintha észre sem vennénk, hogy a másik szemmel tapogatózik.

Finom, visszafogott mozdulatok, tartás, eleganciával vegyített büszkeség.

Nem szólt, hogy végzett, pusztán a tekintetével jelezte. Pontosan ezt vártam tőle. Egy apró kis jelet, hogy az ajtót egy ujjal meglökte.

Faludyról kérdeztem.

„Személyesen mostanában ismerkedtem meg vele – mondta. – A feleségemnek régi barátja, még Amerikából. Az én Faludy-történetem 1949-be nyúlik vissza, amikor a Népszava munkatársaként letartóztatták őt. Én akkor a Világosság című lapnál dolgoztam. Újságírókörökben igen-igen nagy felháborodást keltett, amit vele tettek. Aztán Recskre került, ahol – bár vékony, gyenge fizikumú ember volt –, a fogolytársaiban is tartani tudta a lelket. Recsk nagyon kemény hely volt, majdnem a német koncentrációs táborokhoz lehet hasonlítani. Azt túlélni óriási fizikai és szellemi megterhelést, sőt hősiességet is jelentett, illetve kívánt az embertől. Faludy példája aranyba foglalható.”

Nála jobban ki tudhatja?

Faludy nemrég kötött házasságát is kommentálta:

„Kicsit fantasztikus, nem? Nagy merészség kell hozzá, de ő mindig is vállalkozó kedvű ember volt, szerette a kalandokat, az extremitást, és úgy látszik, egy kilencvenkét éves emberben még vannak terek a szerelemre. Érdekes!”

Mondj véleményt, és megmondom, ki vagy!

Kertész Imre emberi nagyságához nem fér kétség.

Mától írói nagyságához sem.

Olvasom a Svéd Királyi Akadémia indoklását: „Munkásságáért, amelyben a történelem barbár önkényének kiszolgáltatott törékeny ember tapasztalatait mutatja fel.”

A nyomkereső, Kaddis a meg nem született gyermekért, Az angol lobogó, Gályanapló, Jegyzőkönyv, Valaki más. Könyvek, amelyek összefonódnak fő művével, az 1975-ben megjelent Sorstalansággal, amely minden idők egyik legmegrázóbb és leghitelesebb holokauszt-regénye.

„Kertész Imre munkássága azt kutatja, lehetséges-e még az egyéni lét és gondolkodás egy olyan korban, ahol az emberek csaknem teljesen a politikai hatalom alávetettjeiként élnek – fogalmaz az Akadémia. – Kertész számára Auschwitz nem véletlen, kivételes esemény, hanem végső, logikus fázisa annak a megalázásnak és rombolásnak, amelybe a modern világ az emberi lényt veti.”

Faludy születésnapi vacsoráján Kertész Imre még nem sejthette, hogy október eme borongós napján élete egyik legszebb eseményét éli meg. De azt már régóta tudja: Koltai Lajos, a legjelesebb magyar operatőrök egyike filmre fogja vinni a Brandenburgi Irodalmi Díjjal és a Lipcsei Könyvvásár Nagydíjával is kitüntetett Sorstalanságot. Ami mérhetetlen nagy örömmel tölti el a hetvenhárom éves, tegnaptól Nobel-díjas írót. „Csak még pénzt kell gyűjteni rá” – tette hozzá nem kis keserűséggel. Mától, gondolom, minden könnyebb lesz.

Egy Nobel-díjas író regénye indul el a mozi felé.

„Itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet” – írja a Sorstalanság utolsó oldalán.

Derű? Életöröm? Inkább csak megállapítás. Hiszen ugyanazt vallja, mint Kafka: „Van remény, csak nem nekünk.”

De már lehet, hogy tudja: nincs igaza.