Kifordított gengsztervilág

John Travolta és Samuel L. JacksonAztán percekig meredtem a stáblistára, majd pedig szó szerint fejbe kólintva araszoltam a villamosmegálló felé. Quentin Tarantino Ponyvaregény (Pulp Fiction) című filmje ugyanis letaglózott. Máig ezt tartom a kilencvenes évek legjelentősebb amerikai mozijának.

A rendező tulajdonképpen nem a semmiből, hanem a „majdnem semmiből” egy kis költségvetésű filmmel a háta mögött (Reservoir Dogs) robbant be a cannes-i filmfesztiválra, ahol 1994-ben mindent vitt. A film egyik szereplője miatt például megalapították az addig nem létező legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat, és Samuel L. Jacksonra telefonon parancsoltak rá, hogy másnap reggel üljön repülőre, és vegye át. Sokan, sok szempontból elemezték a film sikerének titkát, egyesek a forradalmian új időkezelésben, mások a szellemes dialógusokban, megint mások az emelkedettség és vulgaritás egyazon időben való jelenlétének tudták be a frenetikus hatást. A forgatókönyv mindenesetre mestermunka. Még a mindenható akadémia sem tudott mit tenni, odaítélték Tarantinónak az Oscart, és ügyeletes zseninek kiáltották ki a fiatal rendezőt. Pedig a Ponyvaregény szereplői mocskos szájúak, a helyzetek meglehetősen közhelyesek, a megoldások pedig többnyire „véresen” egyszerűek. Ez ugyanis nem más, mint egy gengszterfilm-paródia. Főleg olyanoknak ajánlom, akiknek teli van a hócipőjük a gengszterfilmekkel, viszont szeretnek nevetni.

Quentin Tarantino évekig egy videokölcsönzőben dolgozott, olyan helyen, ahol békésen megfér egymás mellett a lövöldözős, bokszolós, verekedős műfaj és az európai művészfilmek. Ez az egészséges eklektika került be Tarantino alkotásaiba, mellesleg azt is megtanulta, hogyan kell hatásos párbeszédeket írni, illetve hová kell tenni a kamerát egy-egy klasszikus lövöldözésnél. Mindezek tudatában hősünk egyszerűen félretolta az úgynevezett Hollywood-formulát. Ehelyett látszólag egymástól független epizódokat mutat be, csak a film végére áll össze a kép, akkor kerülnek egymás mellé a részletek.

Az alvilágban vagyunk, legalábbis abban a kitalált világban, amelyet a B kategóriás filmekből jól ismerünk. Az agyonkoptatott krimifordulatokból azonban hirtelen burleszk lesz, a szereplők abszurd nyelven kezdenek szövegelni, a hullák szaporodásával pedig egyre inkább úgy érezzük, az erőszak erőszakot szül, a folyamat megállíthatatlan, és ez az egész rendkívül mulatságos. Ha például valakinek az a foglalkozása, hogy embereket öl, akkor „munkába menet” nyilván teljesen hétköznapi dolgokról cseveg a társával, például arról vitatkoznak, ki játszotta a főszerepet egy bizonyos erotikus filmben. Megegyeznek abban, hogy Pam Grier. (Az a hölgy, aki Tarantino következő filmjében, a Jackie Brownban játssza a címszerepet!)

A rendező a francia újhullám mesterfogásaival dolgozik: ide-oda kalandozik az időben, az egyszer már lepuffantott főszereplő (John Travolta) a befejező jelenetben visszatér, mert tulajdonképpen a film első jelenete folytatódik, amikor két botcsinálta rabló ki akar fosztani egy nyomoronc külvárosi kávézót. A véletlen folytán ott reggeliző két nagymenő könnyedén végezhetne velük, ám egyikük épp aznap tért meg, és első jótéteményeként könyveli el, hogy futni hagyja a pancser párocskát.

Kedvenc jeleneteim egyike, amikor Travoltának „hivatalból” szórakoztatnia kell a maffiafőnök feleségét, Miát (Uma Thurman), ám egy ujjal se nyúlhat hozzá, mert elődjét udvarlás gyanúja miatt a nagyfőnök kidobatta a negyedikről. A nő viszont indulni akar egy táncversenyen, sőt úgy belövi magát, hogy csak egyféleképpen menthető meg: ha egy óriásfecskendőt szúrnak a szívébe. Másik kedvencem Az aranyóra című rész, annak is az a monológja, amelyet a zseniális Christopher Walken mond el az ötéves Butchnak nagyapja karórájáról. Ez a monológ sarkallja harminc évvel később a felnőtt Butchot (Bruce Willis), hogy a városból való minél gyorsabb menekülés helyett visszamerészkedjen a lakására az óráért. A problémamegoldó ember szerepében színre lépő Harvey Keitel pedig egyszerűen felejthetetlen. Megmutatja, mennyire tanácstalanok és gyámoltalanok tudnak lenni a hidegvérű gyilkológépek, ha nincs mögöttük egy agytröszt, aki higgadtan elemzi a helyzetet, és kiutat kínál belőle. Mindezt választékos modorban, ám ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséggel teszi.

Nem véletlenül tartózkodom a sztori elmesélésétől. Időrendi sorrendben leírva ugyanis unalmas lenne, tarantinós időkezeléssel pedig meglehetősen keszekusza. Azt mondom, irány a videokölcsönző, talán még nem nézték rojtosra tíz év alatt az ott lévő kópiát.

A Ponyvaregény zenéje külön misét érdemelne, mert kezdettől fogva külön életet él. Nem tudni miért, de a CD-t hetek alatt szétkapkodták, alig győzte a kiadó az utánnyomást. Remekül működik együtt a hetvenes évek végének funkyja a bugyuta szörf-slágerekkel, illetve az érzelmes számokkal. Olyan merész mix ez, amelyet egyetlen normális diszkós sem rakna egymás után, a hatás mégis leírhatatlan. A Kool and the Gang, Dusty Springfield vagy a Tornadoes együttes ennek a filmnek köszönheti újbóli felfedezését. A filmbemutatót követő partin fellépő zenekar pedig azóta The Tarantinos néven végigturnézta a földgolyót a film slágereivel.

A kötetalakban is megjelent forgatókönyv többszöri elolvasása után merem állítani, hogy a Ponyvaregény a kilencvenes évek legjobban kidolgozott, legtökéletesebb szerkezetű története. Quentin Tarantino a mindennapjainkban jelen lévő erőszakból csinált viccet. És ez azóta is csak keveseknek sikerült.