Két úton, egy irányban

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Adriana Šteflovát pedig e két pálya, e két alkotói magatartás, e két magánemberi attitűd közti különbség érdekelte, amikor könyvet írt korunk két legjelesebb és legsikeresebb cseh filmrendezőjéről. Akik, ha szoros barátságot nem is ápolnak, kapcsolatuk évtizedek óta kiegyensúlyozott. Ismerik egymás életútját, alkotói elképzeléseit, találkoznak, ha a sors egymás közelébe veti őket, barátságuk fokmérője azonban ezen a ponton meg is áll. Nincsenek hoszszas telefonbeszélgetések Prága és Connecticut között, nem írnak egymásnak hetente e-mailt, a másikról szóló lényeges hírek mégis mindig eljutnak hozzájuk.

Forman vs. Menzel. Ezt a címet adta alig kétszáz oldalas könyvének a szerző, aki a rövid párhuzamok konstatálása mellett inkább a két pálya közti görbéket, elhajlásokat tanulmányozza. Hogy miért maradt itthon az egyik, és miért választott magának új hazát és új rendezői terepet a másik? Hogy miért állt éveken át igazi bonviván hírében az idősebb, és miért állította magáról a másik, hogy agglegénynek született, ha az előbbi nagypapakorban lett két ikerfiú édesapja, utóbbi pedig akkor kötött házasságot, amikor már ő maga sem gondolta, hogy erre képes lesz? S hogy miért alakult ki egyikükről az a kép, hogy a múlt rendszer hangos ellensége volt, a másik meg „csupán” passzív ellenállója?

Izgalmas kérdések mindkét oldalon, s ha a válaszok nem is mindig a legárnyaltabbak, elfogadhatók és érthetők. Šteflová szándéka mindenesetre tiszteletre méltó, hiszen több szemszögből is megpróbál rávilágítani egy-egy bonyolultnak látszó kérdésre. Forman esetében az első ilyen felvetése: miért nem értékelte az Amerikai Filmakadémia az első, még itthon készült filmjeit, a Fekete Pétert, az Egy szöszi szerelmeit vagy a Tűz van, babám!-at, hiszen azok új fejezetet nyitottak a cseh film történetében, az egyetemes filmművészetre gyakorolt hatásuk pedig ugyanakkora volt, mint a franciáknál Truffaut vagy Godard, a spanyoloknál Bunuel, az olaszoknál Fellini korai alkotásai.

„Milos Forman képes volt helytállni két, egymástól homlokegyenest eltérő közegben, ráadásul olyan módon, ami megkérdőjelezhetetlen – állapítja meg a szerző. – Nagyon kevés rendezőnek sikerül ez a nézők és a kritikusok szemszögéből is. Főleg egy olyan műfajban, amelyben a nyelv kiemelkedő szerepet játszik. Ebben az összefüggésben csak Milan Kundera hasonló példa, de az ő esetében is van egy alapvető különbség. Ő Európában lett sikeres, Franciaországban, amely kultúrájával sokkal közelebb áll hozzánk, mint Amerika. Forman egy egészen más, számára ismeretlen kultúrába tudott behatolni. Abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy Amerikában marad, világos volt számára, hogy témát és munkastílust kell változtatnia. De akárcsak Kunderának, neki is el kellett sajátítania a nyelvet, amellyel dolgozott, és alkotói tevékenységében elengedhetetlenül fontos volt.”

Más oldalról világítja meg a kötet írója Jiří Menzel életművét. „Az ő filmjeivel kapcsolatban olyan kulcsszavakat kell használnunk, mint a poétika, a líra, a tragikomédia, a szarkazmus, az abszurditás – sorolja. – Megtalálta magának azt a szerzőt, aki nem mindennapi érzékkel mutat rá mindenre, ami tipikusan cseh, és meg is nevezi mindazt. Menzel munkássága örökre összefonódott Bohumil Hrabal nevével. Követett egy mestert, és felismerte saját költői-vígjátéki jellemét.”

Šteflová részletesen ismerteti a két rendező alkotói pályáját, filmjeiket több oldalon vázolja, miközben pályatársaikat is megszólaltatja. David Ondříček, Jan Hřebejk, Jiří Vejdělek, Jan Svěrák, Filip Renč vall mindkettőjükről. A képanyag is beszédes. Forman az ikreit eteti cumisüvegből, Forman első feleségével, Jana Brejchovával, majd ikrei anyjával, Věra Křesadlovával, és harmadik feleségével, Martinával. Jiří Menzel Bohumil Hraballal, az Oscar-gálán, Danny Kaye társaságában, feleségével, Olga Kelymanovával. Jelenetek a Szösziből, a Tűz van, babám!-ból, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból, a Pacsirták cérnaszálonból, a Száll a kakukk…-ból, a Hairből, Az én kis falumból, az Amadeusból, a Larry Flyntből, a Valmontból, az Őfelsége pincére voltamból és a Donjuanokból. Forman fehér nyúllal a karjában connecticuti kertjében, Menzel büszke mosollyal legújabb kocsijában.

Zárófejezetként egy-egy interjú a kötet két főszereplőjével. „Nem vagyok olyan, mint Milos – állítja magáról a páros holdarcú tagja. – Ha ő akar valamit, akkor azt el is éri. Ezt hozta magával nehéz gyerekkorából. Őt nem kényeztette az élet. Én gondos szülők puha fészkében nőttem fel. Nekem csak könyveim voltak, amelyek érdekeltek, de különösebb gondjaim soha. Milos megtanult küzdeni, varázsos egyéniségével a legnehezebb helyzetekben is győzni. Ráadásul szorgalmas volt és bátor. Én lusta vagyok, és még ma is inkább visszahúzódó.”

Körülbelül ennyi a különbség kettőjük között. Ám ami mindkettőjük számára egyformán fontos, és nemcsak az életben, hanem a moziban is, az a humor. „Az az egyetlen, ami nem öregszik – hangsúlyozza Forman. – Örökérvényű. Greta Garbo filmjei ma már egytől egyig unalmasak, kínosak. De a vígjátékok, Chaplin, Laurel és Hardy vagy Buster Keaton filmjei ma is megnevettetnek bennünket. A humoron nem tud kifogni az idő.”

Egy szuszra végigolvasható a könyv. De nem olyan, mint egy Forman- vagy egy Menzel-film. A teljes élet, minden örömével és fájdalmával, náluk van. Adriana Šteflová dolgozata csak halvány lenyomata ennek.