Két rendező összekacsintásai

„Biztosra veszem, hogy ő is nagyon szeret... ” Oláh Csaba felvételeElőször Wiesbadenben, ahol Jiří Menzel volt a zsűri elnöke, pár héttel ezelőtt pedig Krakkóban. A Táncrend egy eldugott kis magyar faluba kalauzolja el a nézőket, ahol egy javakorabeli tánctanár hetente egyszer a helybéli nőket és férfiakat tanítja különböző lépéssorozatokra. Mindennapi teendőikről pillanatok alatt megfeledkezve a muzsika világában keresik és találják meg önmagukat ezek az emberek, így mintha két életük lenne, a hétköznapok mókuskerekéből kiszállva már automatikusan lépnek át a közös tánc adta boldogságba.

Wiesbadenben Jiří Menzel talán saját filmje, Az én kis falum „magyar ikertestvérét” fedezte fel Gyarmathy Lívia opusában, amely jól illeszkedik a rendezőnő korábbi alkotásai (Ismeri a Szandi-mandit?, Egy kicsit én... egy kicsit te, A mi gólyánk) sorába.

Az Oscar-díjas cseh és az Európa-díjas magyar rendezőt egyébként több éves barátság fűzi egymáshoz.

„Nagyon sok melegséggel gondolok arra, hogy Budapestre én hívtam meg elsőként Jiří Menzelt – meséli Gyarmathy Lívia. – A teheráni filmfesztiválon, vagy ahogy mi mondtuk akkor, a perzsa vásáron találkoztunk valamikor a hetvenes években. Ez volt Pahlavi sah utolsó fesztiválja, mielőtt Iránban rendszerváltás történt volna. Iszonyatosan gazdag fesztivál volt ez. Még a kávét is arany kiskanállal kavargattuk. A fesztiváldíjat nyert filmek kategóriájában, ha jól emlékszem, én a Tisztelt cím!-mel vettem részt. És Nyikita Mihalkov mellett, aki szmokingban és vörös ingben ült a zsűriben, Jiří Menzel is jelen volt a fesztiválon. Egy nap Perzopoliszba vittek bennünket kirándulni egy csomó amerikaival, s egyszer csak Menzel odaült mellém a buszban. Azt mondta: »Én ismerlek téged, láttam egy filmedet.« Az lehetetlen, feleltem. »De igen!« – állította, és ahogy ott egymás mellett ültünk, végigbeszélgettük az utat. Kérdezte, hogy élek, mint élek, én pedig megemlítettem neki, hogy készülök a harmadik játékfilmemre, a Minden szerdánra. És szóltam is neki ott, helyben, hogy jöjjön el játszani hozzám, van egy kiváló szerep a számára. Megjegyzem: semmilyen szerep nem volt. Nem is gondoltam, hogy érdekli őt a dolog, de mert éppen akkor valahogy elege volt a cseh politikai életből, azt felelte, hogy »Rendben, számolhatsz velem.« És én ettől a pillanattól szentül hittem benne, hogy el is fog jönni. El is kezdtem gondolkozni, hogy milyen szerepet adjak majd neki. Fiatal szerelmesnek ugyan már nem tehettem be, de valahogy nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Böszörményi Gézával, a férjemmel ki fogunk neki találni valamit. Aztán teltek-múltak a hetek, a hónapok, elkezdtük forgatni a filmet, és a ruhásoktól egyszer csak leszól valaki a filmgyárban, hogy »Van itt valami Gyarmathy Lívia rendező?« Mondom, igen! »Valami Menzel üzeni telefonon, hogy van ideje, és tud jönni.« Ugyanis egészen addig úgy volt, hogy mégsem tudunk együttdolgozni, mert neki közbejött valami. De mert a beígért munka kútba esett, üzent, hogy mégis jönne. Elsőre nagyon megörültem, a következő percben azonban iszonyúan megijedtem. Hiszen nem volt szerepe! Már azt is tudtuk, hogy melyik géppel fog érkezni, szöveg meg semmi. Még azt is mondtam neki, hogy hozzon magával egy öltönyt, mert hirtelen nem is találnánk neki. És még aznap éjjel Gézával nekiálltunk szerepet írni. Emlékszem, hajnalig dolgoztunk, de a jelenetnek csak a felével készültünk el. Azt reggel legépelve vittem magammal a repülőtérre, vártam Menzelt, aki miután észrevett, kezében a barna csíkos, román öltönnyel integetett, és már vittük is a forgatás színhelyére. Közben mutattam neki, hogy itt a szereped, igaz, még nincs lefordítva, de délre az is meglesz, a fene egye meg, a másik felét viszont otthon felejtettem, füllentettem. És mint a tébolyult, rohantam haza, hogy délután háromra azzal is elkészüljünk. Menzel nagyon kedves volt, az operatőrünk viszont iszonyúan izgult, mert nem tudta, hogyan világítson egy Oscar-díjas rendezőnek. Hát, ahogy tudsz, mondtam. És elkezdtünk dolgozni. Menzel egy államtitkárt játszott, és az volt az első jelenete, hogy meghívják valahová, mert protekciót akarnak tőle. Ő végig annyira természetesen viselkedett, hogy az egész olyan volt, mintha tényleg egy kedves vendég érkezett volna a filmbeli társasághoz. Szerintem ő már akkor is nagyon okos volt, és rögtön rájött, hogy eredetileg nem is volt szerepe, csak akkor írtuk, amikor már biztosra vettük, hogy jönni fog. Nagyon jól érezte magát, ezt nyugodtan merem mondani. Múzeum helyett másnap délelőtt egy lepusztult kőbányai kocsmába, majd egy hajótemetőbe vittem el, és ezt is, azt is láthatóan élvezte. Tulajdonképpen akkor léptem én a szívébe, és biztosra veszem, hogy van egy kis helyem benne. Annyira tetszett neki Budapest, hogy meg is jegyezte: ha nem lenne ilyen rohadt nehéz nyelv a magyar, át is költözne hozzánk. Szóval így kezdődött a mi nagy barátságunk.”

A Minden szerdán után a Balázs József kisregénye alapján készült Koportos következett. Ez volt a második filmszerepe Gyarmathy Líviánál, 1979-ben. Itt egy papot játszott.

„Nagyon nehéz terepen, egy Szabolcs-Szatmár megyei cigánytelepülésen forgattunk, ahol térdig jártunk a sárban. Az egész stáb gumicsizmában közlekedett, s ha valaki belesüppedt a sárba, segítséget kellett hívnia, hogy kihúzzák. Ott már egy kicsit meg volt rémülve szegény Jirka. Előfordult olyan eset is, hogy öten-hatan húztuk egymást, miközben egyre mélyebbre süllyedtünk. Ha ilyen világ is van Magyarországon, akkor mégiscsak jobb Prága, gondolhatta Menzel, hiszen a komfortérzetét megtámadhatta egy kicsit a látvány. De utána jött két ügyeletes barátnője Csehországból, és ők aztán a maguk módján megnyugtatták.”

Két évvel később Böszörményi Géza filmjében, a Szívzűrben forgat Magyarországon. Ez is neki való szerep: egy habókos falusi ács, aki éjszakánként „elrugaszkodik a földről”. Jiří Menzel szereti az efféle kihívásokat. „Ezt is egy faluban forgattuk, hegyek és völgyek között, Pilisszentvalahol. A három szerep közül talán ez állt hozzá a legközelebb. A lökött ács, aki a falu fölött röpköd. Mi tudtuk, hogy imádni fogja a jelenetet, hiszen mesélte egyszer, hogy repülni is szeret. Egy nagy daru kötelén lóg a filmben, de mivel a kötelet behúzták fekete bársonyszalaggal, az illúzió tökéletes. Menzel repül a filmben. Ám a felvételek során a daru véletlenül úgy belendítette a fák közé, hogy recsegett-ropogott minden. Szörnyen megijedt a stáb, mert mindenki azt gondolta, ennek komoly törés lesz a vége, de amikor a daru megfordult, és kihúzták Menzelt a lombok közül, úgy jelent meg, mint egy békegalamb, zöld ággal a szájában. És egyetlen zúzódás nélkül megúszta. Utána mi már nem dolgoztunk vele, de hívták mások, és ő mindig boldogan jött.”

Az újabb nagy találkozás Berlinben történt 1989-ben. Recsk című filmjével nyert Európa-díja után Gyarmathy Líviát meghívták a berlini fesztivál zsűrijébe, Jiří Menzel pedig az évekre betiltott Pacsirták cérnaszálon című alkotással versenyzett.

„Berlinben akkor már csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor omlik le a fal, abban az évben már szinte mindent lehetett. Én tudtam a Pacsirtákról, Jirka sokat mesélt róla, azt is mondta egyszer, hogy ezt a filmjét jobbnak tartja, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, amelyért az Oscar-díjat kapta. Én mint jó barát elmondhatom: nekem a Vonatok jobban tetszett, de a Pacsirtákat is ugyanilyen jelentős munkának tartom. Boldog voltam, hogy nyert a film, és a legjobb művészi elismerést kapta, s ehhez mint zsűritag én is hozzájárulhattam. A díjkiosztás utáni fogadáson egymásra is kacsintottunk, és lehet, hogy most Wiesbadenben Menzel ily módon visszakacsintott rám. Nagyon szeretem őt, és biztosra veszem, hogy ő is szeret engem. Ritkán találkozunk, de ha igen, testvérként öleljük meg egymást.”