Két férfi, egy kapcsolat

„A barátaim nem hagytak el…”Zuzana Mináčová felvételeNem híve az olcsó, szentimentális fordulatoknak sem. Hősei szerető, szenvedő, érzelmi viharokba keveredett, szenvedélyes emberek. A legtöbbször férfiak. És jó megjelenésűek, vonzóak, megnyerőek. Ez utóbbit szemére is vetik néha. „Itt mindenki szép” – írják a kritikusok. „Miért baj, hogy nem csúnyák?” – kérdez vissza Özpetek, két lépéssel az ötven előtt. Tizenkilenc éves volt, amikor hazájából Olaszországba költözött. Művészettörténetet tanult Rómában, majd asszisztense lett néhány olasz filmrendezőnek. Tíz évvel ezelőtt mutatta be első filmjét, az Alessandro Gassman főszereplésével készült Törökfürdőt, amellyel nagy feltűnést keltett Cannes-ban. Ezt követte Az utolsó hárem, a Tudatlan tündérek, amelyért Arany Medvét kapott Berlinben, majd a Szemközti ablak, amely Kristály Glóbuszt nyert Karlovy Varyban és a Szent szív, Barbora Bobulová főszereplésével. Legfrissebb munkája, A Szaturnusz gyűrűjében (Saturno contro) egy negyvenes éveiben járó meleg pár története, akik egy baráti összejövetel során teszik mérlegre eddigi életüket, hogy kapcsolatuk újraértékelésével tisztán láthassák, mikor mennyire voltak fontosak egymásnak. Lorenzo és David (Stefano Accorsi és Pierfrancesco Favino) vacsorát rendeznek legközelebbi barátaiknak, amelyen David régi szerelme, Sergio is megjelenik. Egy kritikus pillanatban mindannyian arra kényszerülnek, hogy álarcukat ledobva őszintén valljanak egymás iránt tanúsított érzelmeikről.

A Szaturnusz gyűrűjében Cannes-ból érkezett Karlovy Varyba, ahová az olasz-francia-török koprodukcióban készült filmet a melegségét nyíltan vállaló Ferzan Özpetek is elkísérte.

„Ennél személyesebb filmet eddig még nem készítettem – nyilatkozta. – Gianni Ramolival úgy írtuk meg a forgatókönyvet, hogy az én életemből is belevittünk néhány történetet. David, a sikeres író alakjában olyan mértékben vagyok jelen, mint még egyetlen figurában sem, és a barátaim is felismerhetőek egy-egy szereplő arca mögött. Tehát minden igaz a filmben, csak nem minden velem esett meg. Egyébként a felvételek is nálam, az én konyhámban zajlottak. Egy héttel a forgatás megkezdése előtt derült ki, hogy nem dolgozhatunk ott, ahol szerettünk volna, így én magam döntöttem el, hogy akkor jöjjön hozzám a stáb, és ott elevenedjen meg az általunk megálmodott különös kapcsolat.”

Amíg Lorenzo alszik. Eredetileg ez lett volna a film címe, de mert a rendező hisz a horoszkópban, végül teljesen megváltoztatta.

„Nem töprengtem egy percig sem. Égi sugallat volt az új cím. A forgatókönyv megírásában is az érzelmeim vezettek. Anélkül, hogy különösebben szövögettem vagy kigondoltam volna a történéseket, Giannival nekiültünk, és szinte megállás nélkül papírra vetettük az egészet. Terveink szerint július 10-én kezdtük volna a forgatást, a barátnőm azonban, aki hisz a csillagok állásában, azt tanácsolta, tegyük át a kezdés napját inkább augusztus 10-re, amikor a Szaturnusz állása a legkedvezőbb lesz. Mivel isztambuli sógornőm is megszállottja az asztrológiának, az ő véleményét is kikértem, és ő is az augusztus 10-i kezdést javasolta. Mivel a Szaturnusz állása a két főhős életét is befolyásolja, kézenfekvő volt, hogy új címet adjak a filmnek.”

Hogy miképpen esett a választás a két főszereplőre, Stefano Accorsira és Pierfrancesco Favinóra? Özpetek ebből sem csinál titkot.

„Elég sok színészt hívtam el a válogatásra, de egyiküket sem állítottam konkrét helyzet elé. Elmeséltem nekik a történetet, és beszélgettünk. Volt, akivel kevesebbet, volt, akivel többet. Mindenkinek azonnal láttam az arcán, hogy mennyire érdekli a történet. Ott ültünk nálam, a konyhában, és figyeltem minden reakciójukat. Olyan színészekre volt szükségem, akik nem ódzkodtak a témától, akik bármelyik figurát magukra tudták ölteni. Stefano és Pierfrancesco az első perctől fogva élvezettel hallgatták, milyen lelki kalandra kérem őket, s amikor már egyértelmű volt számukra, hogy ők játsszák majd a két főszerepet, csak akkor adtam kezükbe a szöveget, hogy lássák, milyen dialógok zajlanak majd köztük. Elmondhatom: annyira tetszett nekik a történet, hogy hol az egyik, hol a másik szerepet játszották, míg a végén eldöntöttük, ki melyik figurát viszi majd a kamera előtt.”

A melodráma, mint műfaj, mindig közel állt a rendezőhöz. Szereti a nagy érzelmeket, a viharos szenvedélyeket, egyedül a szentimentális jeleneteket kerüli. Ha letér az önmaga által kijelölt útról, közvetlen munkatársai azonnal figyelmeztetik, ő pedig ad a véleményükre.”

Én szívesen készítek olyan filmeket, amelyeken a nézők sírni tudnak. Könnyek nélkül nincs jó film. Szeretek hatni az érzelmekre. Már a forgatókönyvet is úgy írom, hogy közben én is érezzek valamit. Van egy jelenet a filmben, de nem árulom el, hogy melyik, amelyet háromszor vettünk fel. Mindenki könnyezett a stábból. Egyik asszisztensem tréfálkozva meg is jegyezte, hogy ha még egyszer végig kell néznie, lelki beteg lesz, aztán ápolhatom. Egyébként én is szoktam sírni a moziban. Én ebben nem látok semmi kivetni- vagy megmosolyogni valót. Ha hiteles a történet, akkor mélyen felkavar. Rendezőként is erre törekszem. Hogy minden jelenet életszerű legyen. Korábbi munkámban, a Szent szívben szerepel egy fiatal pap. Ha ma írnám ezt a figurát, biztos, hogy más lenne, mint a filmben. Nemrég ugyanis, egy repülőút során együtt utaztam egy pappal. Mellettem ült a gépen. Egész idő alatt csak dühöngött, szitkozódott. Agresszív volt, kötekedő, elátkozta az egész olasz légitársaságot. Eleinte idegesített, később azonban már csak nevetni tudtam rajta. Úgy hadonászott, mint egy mérges pók. Szerintem a nézőknek is tetszett volna. A Szaturnusz gyűrűjében egyébként azért is olyan fontos számomra, mert rádöbbentett: ha visszanézek az eddig eltelt éveimre, látom, hogy ért nagyon sok kellemetlenség, szeretteim közül is nem egyet elveszítettem már. A barátaim azonban nem hagytak el. A szerelmeim igen, de a barátaim soha. Ma már tudom: ezek a legfontosabb kapcsolataim.”