Kertész Imre halálára

„Hát ez meg ki?”- kérdeztem csodálkozva, amikor bejelentették, hogy Kertész Imre kapja az irodalmi Nobel-díjat. Nem vagyok büszke erre. Abban az évben, 2002-ben két Sorstalanságot is találtam a karácsonyfa alatt. Még aznap éjjel rávetettem magam az egyikre. Másnap pedig már legszívesebben falhoz vágtam volna.

A regény addig sosem tapasztalt indulatokat keltett bennem. Egész lényem tiltakozott ugyanis az elfogadás, a belenyugvás, a dolgok tudomásul vételének rideg, szikár, racionális prezentálása ellen, ami ebben a könyvben fogadott. A holokausztról én addig a napig csakis könnyfakasztóan érzelmes módon hallottam beszélni. Ez a radikálisan új szemlélet egyszerűen nem fért bele a világképembe. Akkor még nem láttam meg a sorokban a sztoikus bölcsességet. Mert Kertész Imre bölcs volt, talán már tizennégy évesen is, amikor a Budapest környéki csendőrpuccs következményeképp Auschwitzba deportálták.

„Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát” – írja egy helyütt.

Ez volt az első regénye. Tizenhárom éven át dolgozott rajta, végül 46 éves korában, 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál. Azért csak akkor, mert két évvel korábban a Magvető visszaküldte neki a kéziratot, azzal a megjegyzéssel, hogy „élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”, a főszereplőnek „furcsa reakciói” vannak, illetve, hogy az egész sztori „elhihetetlen”. Ma már nyilván nem büszkék erre.

Mentségükre, és persze az én falhoz vágós indulataim mentségére legyen mondva: kezdetben a kritika sem kezelte a helyén ezt a regényt. Csak a nyolcvanas évek közepétől jelentek meg róla lelkendező méltatások, külföldön pedig még később, talán a gyengécske angol fordítás miatt.

Aztán 1988-ban megjelent a Sorstalanság folytatásának tekinthető Kudarc, két évvel később pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért, amely trilógiává dagasztotta a Soah feldolgozását. A traumáét, amelyhez hasonlót addig még nem élt át Európa. És remélhetőleg nem is fog.

Ezek a könyvek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ne tekintsük természetesnek a demokráciát. Hogy legyünk résen. Hogy igyekezzünk csírájában elfojtani minden rasszista színezetű megmozdulást. Hogy ne hagyjuk újra megtörténni azt, ami egyszer már megtörtént.

Kertész Imre egy életen át birkózott ezzel a traumával. Túlélőként és érzékeny művészként mindenkinél jobban látta a totalitárius rendszerek veszélyeit. Számára Auschwitz nem egy személyes történet helyszíne, hanem szimbólum, az európai civilizációban keletkezett törés szimbóluma. Mert a holokauszt óta már semmi nem lehet ugyanolyan többé, Auschwitz „ott van mindenhol.”

Stockholmban, a Nobel-díj átvételekor azt is elmondta, miért nem hagyta el Magyarországot az 1956-os forradalom leverése után. „Ezúttal nem gyerekként, hanem felnőtt fejjel figyelhettem meg, hogyan működik egy diktatúra. Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy a kanti kategorikus imperatívusz, az etikum, az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán”.

Furcsa dolgok történnek mostanában ebben a régióban. A szlovák parlamentben fasiszták ülnek, akikre olyan közép-szlovákiai falvak lakói (is) szavaztak, amelyeket a nácik annak idején felégettek. Vezérük nemrég leállított egy szókimondó színházi előadást, vélhetően azért, mert nem tetszett neki, hogy az egyik szereplő kap a pofájára, mert egy másik nemzet nyelvét beszéli. Magyarországon egy kormánykritikus független színház a múlt héten rangos nemzetközi elismerést kapott, de senki nem gratulált nekik „odafentről”. Ehelyett rájuk küldték azokat az adóellenőröket, akik pár héttel korábban még mindent rendben találtak náluk.

Kertész Imre tudta és hirdette, hogy a kultúra, a művészet a demokrácia fontos bástyája. Remélem, mi sem felejtjük ezt el.