Kellenek a játszótársak

JUHÁSZ KATALIN

A Csemadok füleki alapszervezetének elnöke, több mint huszonöt éve aktív pedagógus, és két színjátszó csoportot is vezet: a nyolcosztályos gimnazisták primósai és szekundósai a Zsibongóban, a nagyobbak az Apropóban ismerkedhetnek a világot jelentő deszkákkal

A füleki diákszínjátszók közül többen lettek rendezők, sikeres színművészek. Hogyan lehet felismerni egy gyerekben a színészi tehetséget, az előadóművészet iránti hajlamot?

Nekünk, pedagósusoknak nem a gyermektehetségeket, hanem a gyermekekben rejlő tehetséget kell felismernünk. Mindenkiben ott lappang a játszó ember, mindenki szeretné magát megmutatni. Arra kell rájönnünk, hogy ki miben jó. Táncban, versmondásban, színjátszásban, ötletelésben, közösségépítésben, precízségben. Érdekel a tiszta lelkűek véleménye, a gyermeki rácsodálkozások, azok a kis örömök, amit a jól végzett munka után egy-egy gyereknél észre veszek. Mihelyst ezt felfedezem, mindenkire testhez álló feladatot bízok, amitől sikerélménye lesz. Ezért sorakoznak a színjátszó foglalkozásokon. Mert örömet találnak benne, kibontakozhatnak, kiteljesedhetnek. És a diákok sikere, boldogsága nekem is kárpótlás minden kínlódásért.

Alapiskolásokkal nehezebb foglalkozni vagy gimnazistákkal?

Mindkét munka más. A kicsik lassabban dolgoznak, nehezebb a fegyelmet, a figyelmet és az érdeklődést fenntartani. De a versenyszellemük, az egészséges narcizmusuk engem is felfrissít és hajt. Ők öleléssel is kifejezik a szeretetüket és a hálájukat, ami minden egészséges embernek jól esik. A nagyobbak már társak az alkotásban. Ha ráéreznek a feladatra, a játékra, a darabra, akkor felébred bennünk az alkotási vágy, sziporkáznak az ötletek, én már szinte csak válogatok belőlük. Sokkal érdekesebb a próbafolyamat velük, mert számukra nem a produkció a lényeges, hanem a csapatszellem. A várva várt péntek délutánt is feláldozzák a próba kedvéért, ha értelmét látják.

Hány gyerek fordult meg eddig a Zsibongóban és az Apropóban? Maguktól jelentkeznek vagy kell nekik némi buzdítás?

Több száz gyerek járt a csoportokba, sosem számoltam össze őket. Időközben három gyermekem született, ezért kicsit leálltam. 1993-tól csak az Apropó Kiszínpadot rendeztem. Kolléganőm, Kerekes Éva is abbahagyta a rendezést az általános iskolában, tehát egy időre megszűnt a Zsibongó. Tavaly indult újra a nyolcosztályos tagozatunkon. Jelenleg mindkét csoporttal én foglalkozom, de segítőim, Gáspár Katalin és Szacsko Monika sok munkát levesznek a vállamról. És segít még Mizser Attila, Fero Mráz, Jana Bialová, Énekes István. Ők is a csapathoz tartoznak. Ilyen csapathoz tartozni jó, ezért nem kell toborozni, jelentkezők mindig vannak.

Mit jelent önnek az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál? Miben más, mint a komáromi Jókai Napok?

Mindkét fesztivált szeretjük. A Jókai Napokat azért, mert oda készül el a versenydarabunk, szinte mindig ott van a premierünk, imádjuk a várost, az együttlét örömét. De nagy a feszültség, a versenydrukk és a csalódás, ha valami nem a számításaink szerint sikerül. Szepsi más. Családias. Semmi para, csak a találkozás boldogsága, a mások által létrehozott játék csodálata, a szakmai zsűri értően kedves véleménye. Több előadást nézhetnek meg a diákjaim, általában nem versenyzünk, nyugalomban, adventi hangulatban éljük meg a fesztivált.

Mikor tudta meg, hogy idén ön kapja az életműdíjat Szepsiben, és hogyan fogadta a hírt?

Nem vágyom díjakra, jobban örülök, ha a tanítványaim kapnak elismerést. Mégis jól esett, mert olyan emberektől jött, akik sokat tettek a hazai magyar színjátszásért. Akik pedig előttem kiérdemelték ezt a díjat, mind barátaim, és csodálom munkájukat, kitartásukat. Azóta rengetegen gratuláltak személyesen, közösségi oldalakon, telefonon. Meglepődtem, hogy ebben a rohanó, széthulló, anyagias világban mennyire figyelmesek az emberek.

Hogyan látja a hazai magyar amatőr színjátszás jövőjét?

Most kicsit megtorpantunk. Lanyhult az alkotókedv, kevesebben merjük megméretteni magunkat, megbántódunk a kritikán, igazságtalannak érezzük, ha nem emelnek minket piedesztálra. A színházat sokan nem tartják már az identitásmegőrzés fontos pillérének. Nem lehet vele pénzt keresni, sőt díszletre, jelmezre sincs pénz. Ez sokakat eltántorít. Azért jók a fesztiválok, mert ott egymástól is tanulhatunk, egymásból is erőt meríthetünk. Bizonytalan világunkban a reményt saját magunkban, egymásban kell keresnünk. Ehhez kell az igazi lelkierő, ehhez kellenek a társak, a játszótársak...