Kabaré Lujzákkal, Jenőkkel, szemüvegekkel

Azzal váltunk meg az óévtől, hogy ezután már úgysem lehet semmi a régi. Mert a szeptember 11-ei terror megváltoztatta a világot. Köz- és önbiztonságilag legalábbis. Át is éreztük rendesen, az összeomló manhattani ikertornyok látványa minden – televíziózó vagy újságolvasó – civilizált ember retinájába kitörölhetetlenül beleégett. (A média terén kevésbé „civilizált” afgánokkal bombák és/vagy élelmiszercsomagok formájában tudatták, hogy „megtorlás van”.) Mielőtt még arra gondolnának, hogy itt most valamiféle alpári ironizálás készül, sietve közlöm, hogy bizony, ez így igaz. Na nem a józan ész ellenében, s még kevésbé kétségbe vonva az események tragikumát. Éppen fordítva! Mert amikor a háborús hírek hallatán némileg kevésbé ijedten (a tálibok messze vannak), és jelentős rezignációval (a postás anthrax-szal is kétszer csönget) figyelgettem tovább a nagyvilágot, egyszer csak megszólalt bennem a polgár. Egy egészen kicsike polgár, olyan, aki a nagypolitika történéseit itt-ott teljes értetlenséggel szemléli. Hasonlóan az adomabeli taxisofőrökhöz és szalonfodrászokhoz, akik, ugye, a legmacerásabb problémákat is kapásból megoldják. Jómagam ugyan nem rendelkezem ilyesfajta megoldókészséggel, de azon azért nagyot ámultam, hogy a komplett ENSZ Közgyűlés is így van ezzel. Tételesen arról az első, a terrorizmus elleni küzdelem nemzetközi összehangolására szolgáló ötnapos tanácskozásról van szó, amelyen a világszervezet legfőbb képviseleti testületének tagjai már a terrorizmus fogalmának meghatározásában megakadtak. A bombák és/vagy élelmiszercsomagok ettől még nyugodtan potyogtak tovább a kies hegyek közt bujkáló tálibokra, illetve a pechesebb civil afgánokra, és a terrorellenes nemzetközi erők mára minden különösebb definíció nélkül is majdnem teljesen felszámolták az al-Kaidát – ez kétségtelen. De a bennem mocorgó kicsinyke polgár mégis hosszú ideig látni vélte azt az őrült jelenetet, amikor – miként annak idején a pesti kabaréban – a világ kormányainak képviselői beszéltek el egymás mellett, mint megannyi okvetetlenkedő Lujza és tudálékos Jenő. Csakhogy a politikában mindezt valahogy úgy nevezik: diplomácia. S ennek okán az egyoldalú „eszmecserében” már nincs semmi kacagtató, irónia is legfeljebb a rosszabbik fajtából. A tárgyalások természetesen folytatódnak, hiszen a terrorizmus valós fenyegetés. (Az volt már Afganisztán előtt is, bárha például a maszek taxisok csak mostanság emlegetik olyan kiejtéssel Dzsalalábadot, mintha vittek volna már fuvart arrafelé...) Mert az egyszerű polgár a hírekből él. Meghallgatja, azután megvitatja az aktuálist. És vonatkoztat. Leginkább önmagára, a családjára, a szomszédságra. Ami Afganisztánt illeti, a minap éppen Karcsi, a taxis emlegette ide vonatkoztava, egészen a Csallóközbe. Azzal, hogy „volt képük betelepíteni a menekülteket, aztán az ember reszkessen a tálib terrorista fajtájuktól! És utána még jönnek nekem a kérdőívesek, hogy kivel nem laknék szomszédságban...!” Vagy negyedórát autóztunk, ami részemről kevésnek bizonyult a hatásos érvelésre, miszerint „tálib” menekültek aligha bujdokolnak errefelé, aztán meg képzelje el, ugyan miféle terrorista nyomorultaknak lehetünk mi célország, ahol nem csak kötelező csadorviselet nincs, de munka, lakás sem igen akad. S hogy ha valaki két kontinensen át mégis eltámolyog idáig, az alighanem a puszta életének is örül. A taxiút végén Karcsi nyert, a „kivel nem lennék szomszéd?” kérdéskörével ugyanis megfogott. Tényleg, kivel is nem?! Megnéztem azt a bizonyos – mellesleg külföldi – kérdőívet. Sajnos. Sajnos, mert közben találtam még pár ide vonatkozó cikket bizonyos keményen kutatgató „észlényekről” (esetenként több diplomával!), akik vaskos kötetekben bizonygatják, hogy a holokauszt nem is létezett, a történészek mind hülyék, nem gázosítottak itt el a nácik senkit, csak mert zsidó, cigány vagy homoszexuális volt az illető. Szóval, a kérdőíven is nagyjából ezek a „célcsoportok” szerepeltek mint nem kívánatos szomszédok. Plusz még az arabok, illetve a színesbőrűek, mert hiszen új időket élünk ugyebár, és elméletileg minden jól fésült szomszéd lehet terrorista. De én akkor már nem arra gondoltam, hogy micsoda szerencsém van, mert a családomból anno senkit nem vagoníroztak be, hogy a szomszédsággal máig legfeljebb kerítésvitáink vannak... Terezín jelent meg előttem, bennem, az egykori internálótábor, ahová diákként jutottam el, mintegy „múzeumlátogatóba”. Ahol a kapun belépve rohamosan fagyott le rólam (rólunk) a kamaszos vihánc utolsó hangrezgése is. Csend volt, csupasz vörös téglafalak, „utolsó üdvözletekkel”. És hatalmas üvegtárlók: az egyikben elnyűtt cipők garmadája, a másikban szemüveghegyek. Sok ilyen táborhely füstje gomolyog az emlékezet térképén.

Karcsi, alig hitted, hogy újságíró vagyok, remélem, most fogod a taxiban elmaradt választ! Egyetlen féle-fajta szomszédot nem szeretnék, olyat, aki bármiben is fanatizált! Mert a fanatizmus agressziót szül, nem tűri a másságot! És innentől kezdve mindegy, hogy milyen színű a szomszéd bőre, hogy melyikünknek van szemüvege.