Jó mulatság, s férfimunka volt...

Kezdjük talán népi kultúránkkal – talán azért is, mert egyetemes kultúránknak éppen ez az a szegmense, melyet a Kölcsey által is említett balsors oly régen tép. De azért is érdemes odafigyelnünk népművészetünkre, mert – bármily banálisan és elcsépelten hangzik is – megőrzése létünk, megmaradásunk egyik feltétele.

A Felvidék magyarságának egészét megmozgatni képes országos dal- és táncünnepély – akár a zselízi, akár a gombaszögi – végérvényesen a múlté. „Lezüllesztésén” a mindenkori szlovák kormányok kultúr-apparátcsikjain kívül is oly sokan munkálkodtak, hogy ma már egyszerűbb, de mindenképp „szalonképesebb” a kultúrát széltében és hosszában is átható pénztelenségre fogni a dolgot. Nem derült ki számomra, hogy ehelyett, vagy hagyományteremtő célzattal-e, de született idén tájainkon egy új kezdeményezés, mely az I. Nemzetiségi Fesztivál címet viselte. Súlyát jellemzi, hogy a megnyitón Tornalján a csaknem fél kormányon kívül az egyházi élet jeles képviselői, sőt maga a kormányfő is majdnem jelen volt. A műsor, melyben kiválóságok is felléptek, annyira gazdagra sikeredett, hogy az már-már zavaró volt. Nem állítom, hogy hiányzott a koncepció, ám találkoztam olyan véleményekkel, hogy az egész nem annyira seregszemle, mint inkább fényűző majális volt – prezentálása annak, hogy az állam igenis ad a nemzetiségi kisebbségek kultúrájának támogatására.

Itt jegyzem meg: voltak kevésbé látványos megmozdulások is az országban, melyek népi kultúránk megőrzése és átadása szempontjából előbbre mutatnak. Például a néptánccsoport-vezetők dunaszerdahelyi összejövetele, mely többek között arról szólt, hogyan őrizzük meg az elődök által összegyűjtött, ránk hagyományozott kincset.

Súlyponteltolódás

Meglehet, csak nekem tűnik úgy, hogy a kultúra fellegváraként számon tartott Pozsony hegemóniája kezd megroppanni. Jó és rossz is ez egyben; jó, mert a főváros a saját, több évszázados, számos behatásból kovácsolódott kultúráját rohamosan felejti, és helyébe az idegen földről behozott olcsó népi giccs kerül. Rossz, mert a kultúra eddig sem létezhetett, és ezután sem élhet mecénások nélkül, a pénz, a szponzorok viszont a fővárosban vannak.

Mindent egybevetve mégis biztatónak nevezhető az a „mozgolódás”, mely az országnak a fővárostól távolabb eső, ergo szegényebb részeiben tapasztalható. Csak hogy néhányat ragadjak ki a sok közül, színvonalas, jó érzékkel összeállított kiállítást láthatott a nagyérdemű az ipolysági Simonyi Lajos Galériában, Dulovits Jenő munkáiból. Tanulságos volt számomra a lévai Reviczky Házban kiállított fényképek megtekintése is, mert meggyőzött arról, hogy az új utak keresése során nem biztos, hogy el kell szakadnunk gyökereinktől. Még mindig a fotónál maradva: az idei Fotóhónap című, immár nemzetközi elismertségnek örvendő rendezvény kiállításait a szokottnál lényegesen több, csaknem 180 ezer ember látta, ami egyértelműen azt bizonyítja: egyre nagyobb az igény arra, hogy a bennünket körülvevő valóságot vizuális élményként érzékeljük. A fotó ugyanis látni tanít.

A képzőművészet területéről még két mozzanatot kiragadnék; az első a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagsági kiállítása volt a Csallóközi Múzeumban, melyhez hasonló nagyságrendűt – a kiállított anyag mennyiségét és stílusbeli gazdagságát tekintve is – ritkán láthat a hazai közönség. A másik a Gótika című kiállítás, melynek a környező országokból is csodájára járt a nagyérdemű. A több éves szervezőmunka betetőzéseként létrejött tárlat a gótika egyedülálló remekeit mutatta be, utalva egyben arra, hogy a művészet és az azt éltető szabad szellem nem ismer országhatárokat.

Ha beleszól a politika

Hogy azért a politikum se maradjon ki – a legnagyobb kormánypárt december közepén elutasította a nemzetiségi kisebbségek kultúrájának támogatását szolgáló alap létrehozását, hangsúlyozva, hogy a meglévő törvények, illetve intézmények lehetővé teszik, hogy mindegyik kisebbség megfelelő módon és arányban részesüljön támogatásban. Hogy mi számít ez esetben megfelelő módnak, csakúgy talány számomra, mint az, hogy ki és milyen képlet alapján határozta meg az arányokat. Tény, hogy ha a nemzetiségi kisebbségek lélekszámát arányítanánk az államalkotó nemzetéhez, a mérleg könnyen felbillenne. Nem is nagyon kellene rásegíteni.