Jelentés a Garam mentéről

Duba Gyula könyve a szlovákiai magyar parasztvilág társadalomtörténetét kísérli meg történelmi kontextusba helyezve bemutatni. Szociográfiai hitelességre való törekvés jellemzi a könyv alapstruktúráját, jelentésként aposztrofálja 1974-ben megjelent munkáját Duba. A parasztvilág bemutatása mint társadalmi relevanciával rendelkező téma, mély szolidaritás és népi-nemzeti érzések megmozgatását implikáló problémafelvetést jelent(het). Ennek az előrevetített látásmódnak idealisztikus színezetét azonban megtöri a címben szerepeltetett vajúdó jelző. A szenvedés, hányattatott sors címbeli megelőlegzése negatívan befolyásolja a parasztvilág életét megismerni szándékozó naiv recepciót. Ráadásul a laikus olvasó joggal élhet az idealisztikus színezet utáni vággyal, hiszen az archaikus társadalmi formátumok irodalmi megidézése romantikus előfeltevéseket táplálhat befogadói oldalról.

Dubáéhoz hasonló témában A. E. Imhof: Elveszített világok címmel korrekt, objektív képet ad a múltbeli, valamint a jelenbeli szemlélődő kontextus társadalmi különbségeiről. Imhofnál kirajzolódnak az elmúlt világok megismerésének nehézségei, amelyek azt mutatják, hogy bizonyos kérdések nem tehetők fel saját világunkból egy letűnt (elveszett) világ számára. Ezzel szemben a Duba által történő kritikai parasztábrázolás nélkülözi a nézőpont rugalmasságát, hiszen árnyékot vet a paraszti világ, ha potenciálisan számunkra nem is ideális, de a kor számára emberi módon élhető világára. Szerencsére a könyv szövege nem hangsúlyozza túl a szlovákiai magyar paraszti lét nehézségeit, hanem meghagyja annak naturális színezetét is, bár mindezt a konfliktusos társadalomelméletek dialektikájával helyenként tényleg vajúdóvá és tragikussá teszi (háború, kollektivizálás, deportálás).

A Vajúdó parasztvilág a szerző személyes tapasztalataira, és családjának emlékezetére hagyatkozva próbálja rekonstruálni a hontfüzesgyarmati életmódot, sőt, az egész paraszti életformát. A könyv metodikájában legfőképp a szubjektív élményeket (Duba család) hasznosítja, és a személyes sors tapasztalataiból induktíve következtet és rendszerszemléletet érvényesítve építi meg a koherens parasztvilág képét. Külön pikantériája ennek az elbeszélésmódnak, hogy a szerző közli, hogy a negyvenes években Lévára került gimnáziumba, kosztos diákként a városban lakott. A narráció hitelessége itt mintha csorbát szenvedne, az empirikus világmegismerés jogosultsága kétségeket ébreszthet, ám természetesen dokumentatív eszközökkel is bemutatható egy korszak.

A paraszti életforma, a mindennapok életvitelének ábrázolása rendkívül részletes. A kötet még nyelvtörténeti szempontból is informatív, hiszen a tájnyelvi elemek a szépirodalmi kifejezések mellett mindig fel vannak tüntetve. Helyenként viszont a sajátos területi nyelvhasználat túldimenzionálttá válik, hiszen például a köznyelvi szinekdoché: „megyek a faluba” kifejezésben a falu egészével utalva annak részére, centrumára, nem éppen magas tájnyelvi relevanciájú mondat, hanem igencsak közkeletű formula.

A földből élő parasztgazdálkodás munkafolyamatai, a hétköznapok és a társadalmi együttélés törvényszerűségei körvonalazódnak a szövegben. Mindez viszont az alkalmazott módszertani eljárásból fakadóan helyenként zavarossá és sematikussá válik. A tirpákok betelepítése utáni közösségformálódás, integráció bemutatása kulturális devalvációval párosul. Az egymás mellé kerülő csoportok feszültségmentesen tudnak feloldódni egymás társaságában. Mindez társadalmilag pozitív folyamat, ám a parasztvilág enyhe liberalizálódását sugallja, amely furcsa jelenségnek tekinthető.

Gazdaságtörténetileg némiképp zavaros a szövegben érvényesülő logika: a parasztok már korábban érzik a szocialista berendezkedésű tervgazdálkodás létrejöttét, a szövetkezeti termelés megvalósulását, kezdenek megváltozni, ám ténylegesen csak ezután jelentkezik a központosított termelési mechanizmus bevezetése. Ezt tetézi még egy újabb történetfilozófiai anomália, amikor a parasztság megkezdi osztályharcát a szövetkezetekkel(!). Érdekes mindezt egy olyan szerző tollából olvasni, aki a kommunista propagandistákat, vörös agitátorokat himnikus magasságokba emeli a vajúdó parasztok környezetében.

Duba Gyula szociográfiájában sokszor feleslegesen ismétlődő, gondolatritmusszerű információkat kaphatunk a parasztvilág közel egy évszázados helyzetéről. A paraszti léthelyzet bemutatása a könyv végére háttérbe szorul, és az inkább a lírai önvallomásnak ad hangot, sekélyesítve a kötet eredeti célzatosságát, a parasztság univerzális kvantorának megragadását.