Jelek, mementók, mítoszok

Papp Sándor felvételeAz életet, amelyet kaptunk, nem csak magunknak alakítjuk. Vagyis nem csak magunkért tartozunk felelősséggel. Az élet, amelyet kaptunk, nem csak az az emberöltőnyi lét, amit megélünk. Elmúlásunk után is továbbmunkál még, alakít, változtat, formál: attól függően, hogyan éltük le, attól függően, hogyan sáfárkodtunk vele. Ezért is tartozunk felelősséggel. Nekem erről is szólnak Nagy János szobrai, köztéren vagy galériában kiállítva: a mementóról, a mítoszról, a kisugárzó kultuszhelyről. A lét kiteljesüléséről, aminek az adhat perspektívát, ha megismerjük eredetünket és lehetőségeinket.

S akitől az életet kaptuk, az ősasszony, az ősanya kultikus figuraként fogja össze Nagy János egyes, az expresszív láthatóvá tevéssel megalkotott, az elvonatkozás különböző szintjein megformált, dinamizmussal, lüktetéssel élő szoborcsoportozatait. Az élet eredetét, folytatását és folytonosságát szimbolizáló – az ősművészet és a népművészet mintakincséből merített jegyekből továbbvezetett formanyelven megszülető, (nép)balladaforrásból fakadó alakok – a „védekezők”, a „napkirályok”, az „érintetlenek”, a kőtömbökből rakott „Vénuszok”, az „asszonygenerációk”, a termékenységvivők meghatározón uralják a Nagy János-i figura- vagy motívumvilágot. Az erős, eltiporhatatlan élet és lét ősasszony-alakjai azonban nemcsak emberi mivoltukban teljesednek ki Nagy János művészetében, hanem szimbolikus jelentésben is hatalmas erőt képviselnek: nő alakja van az Ipolynak is. A földanyát, az otthont, az életteret, a termőtalajt vízzel tápláló medernek.

A Brämer-kúriabeli kiállításon Nagy János szobrait újranézve azokat a momentumokat fedeztem fel, amelyeket tizenhat évvel ezelőtti, ugyancsak pozsonyi kiállításán is. A humanitás-humanitásadás stációit örökíti meg, a kiállásnak teremt mítoszt, az áldozathozatal-áldozattétel heroikusságát mutatja fel mementóként, jelként, intésként, irányként.

Drámai töltetű szobrainak figurái mérhetetlen erőt sugároznak, a bennük megmintázott hit, a meggyőződés, a kiállás erejét. A mítosszal üzenő alakok a történelmi távolból értékelt igazságra esküvés helyességének elfogadására ösztönöznek. Ennek megfelelően a körülöttük hevülő drámai térben két alapvető kérdés fogalmazódik meg (s ez rímel a cikkindító, az életről bölcselkedő gondolatokra), milyen az ember önmagához való viszonya, ami némiképp meghatározza azt is, milyenek a világgal való együttélésének lehetőségei.

Tizenhat évvel ezelőtt az is megvilágosodott előttem, hogy Nagy János teljességében érti azt az erkölcsi, érzelmi és esztétikai viszonyt, amely az ősi, kultikus erővel bíró szobor és szemlélő tisztelője (hangsúlyozom, tisztelője) között a megismerés befogadói folyamatát meghatározta. Alkotómunkájával erre a viszonyra igyekezett hatni. Maximálisan elérni, hogy a szobrok ezt a tiszteletet váltsák ki a nézőből. Mondhatnánk, azért teremtődött a kő és a hozzá hasonló művészeti médiumként élő-létező anyagok, hogy azt szobrászi eljárásokkal a művész kultikus tárggyá alakítsa. Olyan kultikus tárggyá, amely tiszteletet parancsoló tartalmat képes közvetíteni-kisugározni. Tartalmat, amely előtt meghajolunk.

Ahogy a Brämer-kúriabeli megnyitón Kerékgyártó István művészettörténész figyelmeztetett: ki kell mondani, hogy közép-európai szemmel nézve, egy olyan korszakban, a kádári és a husáki korban, amikor a valós értékrend öszszezavarodott a talmi értékkel és a manipulációval, és a rendszerváltás sem hozott teljes tisztázást ez ügyben, hiszen nagyon sokan vannak, akik a semmi hajtogatását választják a művészet címén, Nagy János igazi szobrászként alkotott és alkot. A műhelyéből kikerült szobrok serege „díszíti” mint egy parkot, mint egy kertet hazai magyar településeinket. Ezek az alkotások részint a magyarsághoz, a Mátyusföldhöz, a Csallóközhöz és az egyéb tájegységeinkhez való kötődést fejezik ki, részint azokat a tragikus áldozatokat, azokat a kiemelkedő egyéniségeket mutatják fel, akik bátorságot adhatnak nekünk, hogy ne legyünk gyávák.

Kerékgyártó István elmondta, tárlatnyitó beszédével nem akart mást, csak azt, hogy elindítson egy beszélgetést. Hogy mindenki – elnézve Nagy János szobrait – a saját tapasztalata alapján kezdjen párbeszédet velük. S késztesse a kiállított műalkotásokat megszólalásra, hiszen Nagy János igazi teremtő művészegyéniségként a legteljesebben, a legerőteljesebben és a legszebben nyújtja át azokat nekünk. Kezdjük hát el a párbeszédet! – mondta. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában augusztus 27-ig lehetőség van rá.