Játék és muzsika

Carim ClasmannA szerző felvételeGalia Durant bájosan énekel és hegedül, viccelődik a pozsonyi Wilsonic fesztivál közönségével, amely veszi a lapot: lelkesen markolásszák a levegőt, amikor a „frontlány” közéjük dob egy-egy saját készítésű pamutmacskát. Carim Clasmann, aki korábban producerként számos kultusz-zenekar lemezénél bábáskodott, most szerényen megbújik gitárja mögött, csak a mikrofonállványon lógó, fából faragott hal jelzi, hogy hősünk „nem teljesen normális”.

Ez tulajdonképpen igényes, elektronikus alapú popzene, amelybe különböző játékhangszerek és egyéb tárgyak hangját keveritek. Ennyire untátok magatokat a stúdióban?

Carim Clasmann: Már megijedtem, hogy azt fogod kérdezni, mi a célunk, vagy mit akarunk üzenni ezzel a játékbolttal... A zenénkben egyformán fontosnak tartjuk az igényességet és az iróniát. Egyszerűen nem akarjuk, hogy ez a dolog többnek tűnjék, mint ami. Könnyűzenéről van szó, ezért a könnyedség nagyon lényeges benne. Azon kevesek közé tartozunk, akik élvezik is, amit csinálnak, vagyis nem tekintjük munkának a zenélést. Ha másképp állsz hozzá a dolgokhoz, szinte az egész életed szórakozás lesz!

A kritikusok azért kitaláltak nektek egy skatulyát. Azt olvastam valahol, hogy ti vagytok a „toytronica” nevű zenei irányzat alapítói.

Galia Durant: Hát igen, mi is olvastuk, és jót mulattam ezen, még szellemesnek is találtuk. Mert bizony a játékhangszereket nem szabad lebecsülni, nagyon érdekes hangokra lelhet az ember!

A többi fura tárgy hogyan jött össze?

Carim Clasmann: Egy idő után azt vettem észre, hogy jártamban-keltemben mindent ütögetek, megkocogtatok, egymáshoz veregetek. Manapság, amikor a stúdióban az esőcsepergéstől a pokolgép-robbanásig bármilyen hangot tökéletesen ki lehet keverni, a mi lemezeink akár lázadásnak is tekinthetőek. Legalábbis mindenképp kilógunk a sorból azzal, hogy visszatértünk a természetes hangokhoz.

Mi volt az általatok valaha használt legbizarrabb hangkeltő eszköz? Netán ez a fából faragott hal?

Carim Clasmann: Azt hiszem, talán Galia feneke....

Micsoda?

Galia Durant: Bizony, az én szűk farmernadrágos fenekem hangja! Egyszer egy csattanás-félét kerestünk az egyik dalba. Az egész gyűjteményt végighallgattuk, de Carimnak egyik sem tetszett. Egyszer csak ráütött a hátsómra, és felkiáltott: Megvan!

A lemezeiteket hallgatva úgy tűnik, nagyon spontán és élvezettel írtok dalokat.

Carim Clasmann: Ez így van, illetve maga a dallam gyorsan megszületik, aztán a stúdióban rengeteget dolgozunk, amíg végül késznek nyilvánítjuk a számot. Eléggé maximalista vagyok, sokat kell bütykölnöm valamin, amíg elégedett vagyok vele. Minden rendes kiadót az őrületbe kergetnék ezzel a pöszmögéssel. Viszont függetlenek vagyunk, nem hajt minket egy multi, és senki sem szabja meg, milyen legyen a lemez, mikorra legyen kész. Még a borítókat is magunk tervezzük.

Akkor áruljátok el, mi ez a macska-mánia nálatok? A zenekar emblémájában egy cica mosolyog, a honlapotokon is ott grasszálnak, Galia játékmacskái pedig olyan legendásak, hogy sokan ezért állnak az első sorokban a koncerteken... Galia Durant: Semmi különös, egyszerűen szeretjük a macskákat. Megintcsak nem igyekszünk többlettartalmat belemagyarázni a dologba, bár persze tudjuk, hogy egyes kultúrákban mágikus erőt tulajdonítanak a macskának, sok nagy művész is különleges, rejtélyes állatnak tartotta. Mi azonban inkább azért kedveljük, mert játékos. Valahogy olyan, mint a Psapp zenéje.

És mit jelent a Psapp név?

Galia Durant: Azt a hangot, amikor egy ollóval – kézimunkás kosarából, a pamutcicák közül előránt egy hatalmas ollót – lenyisszantok Carim karjáról néhány szőrszálat...! Szóval ennek a névnek sincs igazán értelme, üzenete. Mindig valami mást mondunk, ha kérdezik...

Milyennek tartjátok a mai brit popzenét?

Carim Clasmann: Egy időben érdekelt, mitől lesz igazi sláger egy-egy dal. Aztán rájöttem, hogy ebben a szakmában olyannyira a pénzről szól minden, hogy egy közepesen tehetséges zenekarból is pár hét alatt lehet „trendformáló tényező”, feltéve, hogy elég pénzt fektetnek beléjük. A legkelendőbb zenei lapok sajnos egyre inkább kiszolgálják a lemezipart, ritkán próbálják meg az igényesség felé billenteni a mérleg nyelvét. Állandóan az új Beatlest keresik, és kétévente meg is találják. Olyankor boldogan szétkürtölik, hogy íme, itt az új világcsodája! Szóval sok a szemét a slágerlistákon. Szerintem zenét hallgatni valahogy úgy kellene, olyan figyelmesen, ahogyan könyvet olvas az ember. Számomra legalábbis megdöbbentő, hogy háttérzeneként, hangkuliszszaként szólnak gyakran nagyon jó számok az áruházakban, várótermekben.

Galia Durant: A kocsmákban, szórakozóhelyeken is mindegy lesz lassan, milyen zenét nyomnak, lényeg, hogy hangos legyen. Hosszú távon ez olyan fokú igénytelenséghez vezethet, hogy bármit meg lehet majd etetni a fogyasztókkal. Számunkra fontos, hogy amit közönség elé viszünk, vagy kiadunk lemezen, az legyen tökéletes, vagy legalábbis a lehető legjobb. És nem követjük a menő trendeket, büszkék vagyunk rá, hogy saját világunk van. Azt valljuk, hogy az igényes zene is lehet szórakoztató.

Carim Clasmann: De persze azért nem szeretnénk eltúlozni a zenebohóckodást. A bennünket körüllengő irónia tulajdonképpen az intellektualitás élét hivatott tompítani. Egyszerűen csak nyitott füllel járunk a világban, és az érdekesnek vélt hangokat saját személyiségünkön átszűrve prezentáljuk.