Janiga József halálára

Mára megsárgult a boríték, el is szakadt. Sokat költözött. A belvárosi Gorkij utcáról, valamikori székhelyünkről indult, évekig pihent a huszonöt emeletes sajtóházban, majd a szállodában, végül az áruházban berendezett szerkesztőségünkben kötött ki. Nem csoda, hogy megviselte az idő és a nagy utazás. Kilenc kisméretű rajzot bújtatott éveken át ez a mostanra elrepedezett boríték. Ha mutattam ismerősöknek, rögtön mondták: Janiga. Igen, Janiga József rajzai vannak most is előttem. Kihullottak a tépett borítékból. Hogyan kerültek hozzám? Újságíró-gyakornokként kezdtem szerkeszteni a Vasárnapi Új Szó Gyermekvilág rovatát, amelyben elég sok rajzot közöltünk. Kollégám elvitt Janiga Józsefnek is néhány mesét, s ő rövid időn belül küldte hozzájuk az illusztrációkat. Mindig is vissza akartam neki adni őket, de annyira kedvesek voltak a szívemnek, hát őriztem. Hozzám nőttek, mert az első eredeti rajzok voltak ezek, amelyeket a rovat szerkesztőjeként képzőművésztől kaptam, ezért nagy becsben tartottam őket. ĺgy jutottam el Janiga Józsefhez: előbb ismertem meg illusztrátorként, mint ahogy mindenki ismerte, a csalóközi táj festőjeként.

Jó pár évvel később találkoztunk is. Nagymegyeren, ahol élt. Nyári meleg volt, az árnyas szőlőlugasban ültünk le beszélgetni. Hűtött fehér bort ittunk, ha jól emlékszem, saját termést. Szerette a szőlőnedűt, a családját és a tájat. A csallóközit. Igaz, nem a Csallóközben született, hanem Párkányban. S ahogy akkor mesélte, mivel arrafelé mások a domborzati viszonyok, az ő szemének is szoknia kellett a csallóközi rónát. Később, festőként annyira elbűvölte, hogy a szerelmese lett. És magyarázta, miért nincs igazuk azoknak, akik olyannak látják, mint az asztallapot: csupasznak, kopárnak, síknak, unalmasan egyformának. Sorolta, mondta, mitől szép, mitől változatos. És mutatta is, mert felmentünk a műtermébe, ahol frissen festett vásznakon pihent a csallóközi táj.

Aztán később, remélem, nem csal az emlékezetem a helyszínt illetően, Dióspatonyban találkoztunk a kulturális napokon. Ekkor már felépülőben volt az agyvérzésből. Éva asszony, a felesége kísérte: erős támasza lett lelkileg és fizikailag is. Erőt adott a felépüléshez. Ahhoz hogy leküzdje a félelmet, és elinduljon újra. Ahhoz, hogy megbirkózzon a lépcsőfokokkal. Az élettel. Legutoljára, az is jó távol van visszafelé az időben, a Kortárs Magyar Galériában találkoztunk. Váltottunk néhány szót. Elárulta, hogy megtanult újra festeni. Bal kézzel, mert a jobb nem engedelmeskedett. Előrevivő nagy csoda volt ez számára. Folytatva festett krónikáját, újra otthonra lelt a csallóközi tájban. Hiányozni fog belőle.