„Itt vagyok én és ez az anyag, amit érintek”

Akkor kezdjük az elején. Mikor és minek hatására kezdtél el kerámiákkal foglalkozni? Bár én még nem próbáltam, de úgy képzelem, hogy sokan kipróbálják a kerámiázást, de nem mindenki szán egyre több időd rá az életéből. Ha jól tudom, te először tetováltál, vagy voltak más alkotómunkák is amik megelőzték a kerámia világát?

Már régóta azt éreztem, hogy nagyon a fejemben mozgok, és rengeteg időt töltök a gondolataimban elmerülve. Pszichológiát tanultam és ez is ráerősített arra a beállítódásomra, hogy folyamatosan monitorozzam és elemezzem a körülöttem lévő dolgokat. Azt kell mondjam, olyan alkat vagyok, aki viszonylag könnyen el tud szakadni a valóságtól is, akár egészen messzire. Ezt hívhatjuk figyelemzavarnak, ADHD-nak, álmodozásnak, szétszórtáságnak, mindegy, az eredménye számomra alkotói szempontból inspiráló, azonban gyakorlati dolgokban határozottan nehezítő, de előfordul az is, hogy akár ijesztő. Olyan tevékenységet kerestem, aminek a segítségével le tudom földelni magam és a jelenben tudok lenni, kikapcsolni ezeket a gondolatáramlásokat. Először ez volt a tetoválás, de abban egyre kevésbé leltem már örömöt, időközben rátaláltam a kerámiára, amiben valahogy könnyebben kibontakozott a személyiségem, miközben kapcsolódtam az agyaggal, ami maga a föld. Gyerekkoromban zenei pályára szántak a szüleim, de akkor még nem voltam érett arra, hogy egy dolog mellett elköteleződjek, nyolc évig zongoráztam, klasszikus éneket tanultam konzervatóriumban, fuvoláztam is két évig. Aztán letértem a klasszikus zenei pályáról és polgári foglalkozást választottam magamak, de a zene időnként változó prioritással fel-felbukkan az életemben. Jelenleg egy jó barátom szólóprojektjében segítek be szintin és vokálon, amikor színpadra állunk.

Milyen technikák léteznek és mit használsz te? Vagy ez nem így működik, inkább kombinálgatással és különböző tehcnikák ötvözésével alkotnak a kerámiások?

Mivel én nem tanultam ezt iskolában, ezért főként kisérletezéssel kezdtem és azoknak az alkotóknak a megfigyelésével, akik körülvettek, nem volt nyomás rajtam, abba az irányba mentem, amerre nekem tetszett. Sokféle technika van, először mindenki az egyszerűbb tárgyak elkészítésével kezdi, ezek marokedény technikával, felrakással/hurkatechnikával készülnek, ezt követi a laptechnika, ami már egy szintlépés, mert nagyon precíznek kell lenni, ez az agyagorigami. A korongozás és az öntés már középhaladó, de ezeket is el lehet sajátítani alapszinten néhány hónap alatt. Azt gondolom, hogy egyrészt a technika is fontos része az alkotásnak, de leginkább az elképzelt tárgy tervezésekor dől el, hogy mi lesz az. Illetve én például nagyon szeretek korongozni, mert szeretem a technikát, de leginkább nagyobb tárgyak, vázák, kisplasztikák készítésekor vagyok lelkileg elégedett az eredménnyel, azokat érzem leginkább közel magamhoz, ezek pedig építéssel, felrakással készülnek. Ellenpélda, hogy nagyon tetszenek a porcelánból öntött dolgok, de nehezen megy nekem gipszformákat készíteni, egyrészt, mert nem áll rá az agyam a pozitív-negatív készítés logikájára, másrészt a gipsz anyagának érintésétől kicsit kiver a víz.

Mi a műhelymunkák és a közösségek szerepe az elsajátításban, valamint később a fejlődésben? Összeköti az alkotókat valami, vagy lényegében a kerámiázás egy magányos műfaj? Például a különböző égető kemencék körül más-más közösségek alakulnak ki, vagy ez teljesen szabad választás és pénz kérdése csak?

Szerintem ez egy bekattanás, egyszer elragad és onnantól nem tudod elengedni. Az agyag vonzása nagyon erős összekapcsolója a műhelyközösségeknek. Ez kicsit túlmisztifikálásnak hangzik, de tényleg így van. Viszont a közösségi kerámiázás kialakulásának oka elég prózai: a kerámia iszonyú eszközigényes műfaj, ezért egy helyet sokkal jobban megéri közösen fenntartani. Egyedül akkor tud valaki műhelyt alapítani, ha ezt teljes munkaidőben, fő foglalkozásként űzi, és akkor is nagyon nagy tőke kell hozzá. Egy elektromos égetőkemence kb. 4000 euró, egy korongozógép 1000 euró körül mozog, habár ezek egyszeri beruházások, iszonyú lassan térülnek meg, mert az alapanyag, munkaóra és az égetési költség (elektromos áram) mellett már nem igazán lehet több hasznot pakolni az eladni kívánt tárgyakra. Persze ez sokban függ attól, hogy ki milyen üzleti modellben dolgozik. Ajánlom egyébként ezt a videót, ha valaki kerámiabizniszben gondolkodik. Tehát a keramikusok kis csapatokba verődve közösen tartanak fenn műhelyeket költséghatékonyabb módon, majd amikor valaki odáig fejlődik, akkor nyit egy saját műhelyet. Ez amiatt is van, mert egy bizonyos professzionális szint után már nehéz több emberhez alkalmazkodni.

Említetted, hogy pszichológiát tanultál, és hogy van is egyfajta terápiás hatása nálad a kerámiázásnak. Mesélnél egy kicsit bővebben erről az összefüggésről?

Az agyag egy olyan belső mélységet érint meg bennünk, ami előhív valami gyermeki, vagy ősi érzést. Amikor óvodában a sárban pacsmagoltunk pici kezeinkkel és még nem agyaltunk a gázszámlán, vagy a múltban elkövetett hibáinkon, hanem a jelenben tudtunk lenni teljes figyelemmel. Ennek az érzésnek a nyomát érezhetjük meg az agyag segítségével. A földdel való érintkezés ezenkívül a valósággal való újrakapcsolódást is segíti: itt vagyok én és ez az anyag, amit érintek, formálok. Ha valaki fogékonyabb ezekre a taktilis ingerekre, a saját mentális egészsége érdekében a felnőtt sárnyomkodás segítségével újra tud kapcsolódni ezzel az ősfigyelemmel. Ezenkívül az agyagművesség folyamatában hatványozottan gyakoroljuk az elengedést, ugyanis sokrétű a folyamat, és bármelyik ponton tönkremehet a tárgy. Előfordulhat, hogy eltöltöttem egy órát korongozással, aztán fél órát esztergáltam, retusáltam, bekerült a kemencébe, kizsendélődött és lehűlt kb. 24-26 óra alatt, bemázaztam fél óra alatt és a mázas égetés alatt történik vele valami: ráolvad egy másik tárgy, lefolyik a máz és leragad a berakólapra, elreped, csúnya lesz a máz. Ezzel megannyi órámat gyászolhatnám, de ehelyett minden ilyen eset tanít valamit, amit legközelebb jobban csinálok, illetve magát a tárgyat pedig, hát... tesztnek használom vagy beaprítom mozaiknak.

Mi volt az utolsó művészeti alkotás, ami hatott rád? És miért? Gondolok itt irodalomra, zenére, bármire, ami inspirál, megmozgat.

Nehéz ilyet meghatározni, ezek komplex folyamatok. Leginkább az alkotásban a saját belső érzéseim, megértéseim inspirálnak, a művészeti produktumok, melyeket látok, olvasok, hallgatok, ezeket az érzéseket befolyásolják, de ilyen közvetlen benyomást nem tudok az elmúlt egy hónapból mondani. Nyilván én is scollozok Instagramon, Youtube-csatornákat nézek és rengetek kerámiával kapcsolatos inger ér, ezek formálják a vizuális ízlésemet, de azt vettem észre, hogy nem feltétlenül jó, hogy ennyi tartalmat fogyasztok. Amire egész pontosan emlékszem és egy fontos fordulópont volt nekem, az az El Kazovszkij-kiállítás 2016-ban. A Nemzeti Galériában volt és emlékszem, hogy a tér is elképesztően volt berendezve és az egész nagyon elemi erővel hatott rám, úgy éreztem, mintha belőlem is ki akarna valami fejeződni, de akkor nem találtam meg még az útját. Fiatalabb koromban inkább ingerkereső, kíváncsi természetű, kalandvágyó voltam, de az alkotó energiát akkor érzetem először igazán felbugyogni. Aztán mire ez utat talált még el kellett telnie néhány évnek, és azóta is úton vagyok.

Ha használati szempontból közelítünk a kerámiatárgyakhoz, akkor hol helyezkednek el a fenntarthatósági spektrumon? Gondolok itt arra, hogy organikus anyagról van szó, és ha vigyázunk a bögréinkre, akkor akár egész életen keresztül is velünk lehetnek. Az előállítás és újrahasznosítás szempontjából például kevésbé károsak a környezetre, mint az üvegből, fémből vagy fából készült használati tárgyak?

A kerámia volt az emberiség első szemete a bronzkorban. Az a helyzet, hogy fenntarthatósági szempontból a kerámia nem áll túlzottan jó helyen. Rengeteg vízigénye van. Az elekromos áram, vagy a gáz amit az égetéshez használunk, sokat fogyaszt, nem is beszélve a fatüzes technológiákról. Sajnos nem tudok a témáról annyit, amenynyit szeretnék, de a kerámiák létrehozása mindenképpen nagy ökológiai lábnyomot hagy. Ezt valóban mérsékelhetjük azzal, hogy alkotóktól vásárolunk olyan tárgyakat, melyek nem tömegtermeléssel készülnek. A legtöbben készítés során törekszünk arra, hogy minden folyamat optimalizálva legyen, nem használunk ólmos mázakat, minden kemencét telepakolunk, a kemence hőjét szárításra is használjuk, illetve télen a műhely fűtésére is. Az agyag alap tulajdonsága, hogy az első égetés előtt végtelenszer újrahasznosítható, ezért mindig nagyon átgondolom, hogy mit égetek ki és mi az, ami mehet vissza a levesbe.

Hol vannak a határai az anyagnak a kreativitás tekintetében? Mik a legvadabb ötletek, fantáziák amiket megvalósítanál, illetve meg is lehet valósítani? Kicsit a jövőbeli terveid szempontjából is kérdezem mindezt, hogy milyen irányba képzeled tovább a „paprikatermesztést”?

Egyelőre a saját határaimat igyekszem megtalálni a kerámiával kapcsolatban. Keresem azt, hogy mi a funkciója az életemben és hogyan tudok a kerámiázásban hiteles maradni. Kérdéseket keresek, amikre a kerámia tud választ adni nekem. Most egy olyan ponton vagyok a folyamatban, hogy már tanítom a korongozást és workshopokat is tartok, de még nem köteleződtem el igazán mélyen egy alkotói irányban, a saját tárgyaimban egyre inkább kísérletezek. Most például a határok és ellentétek érdekelnek, hogy a nagyon érdes felületek és a folyós, csöpögős mázak találkozásakor mi történik. A fatüzes technológiák felé is szeretnék egy kicsit elmozdulni. A korábban említett leföldelés ebben még inkább felerősödik, mert fával égetünk egy óriási kemencében a szabad ég alatt és még kevésbé tudja az ember szabályozni a folyamatot, ami a kemencében történik, sokszorosan hatnak a természet erői. Szeretnék hatalmas vázákat építeni, és hatalmas tárgyakat korongozni egyrészt a technikai kihívás miatt is, illetve mivel ezek nagy felületet adnak a dekorálásra, mázazásra, amiben lubickolni szoktam. A mázazás is izgalmas terület, szeretném jobban megismerni az anyagokat, megtanulni recepteket és saját mázakat készíteni. Úgy képzelem, hogy a kerámia egészen életem végéig elkísér majd valamilyen formában, később én is szeretnék természetesen egy saját műhelyet, ahol az unokák meglátogathatnak és pacsmagolhatunk együtt az agyaggal kedvünkre.