A művészet lefokozása

Történt mindez két héttel azután, hogy az ország első számú galériája előtt tüntetésbe kezdtek neves művészek, azt követelve, hogy a igazgatói posztot olyan személy töltse be, aki átlátható kiválasztási eljárásból kerül ki, és képes fenntartani a normális működést.

Március végén száz alkalmazott távozik. Beadta felmondását a kurátorok mintegy fele, a marketingesek nagy része, a dramaturgiai tanács tagjai. Tavaly nyár óta már a harmadik ideiglenes igazgató irányít, az újabb igazgatóválasztást április 8-ra tűzték ki. Martina Šimkovičová hétvégi performance-a után biztosnak tűnik, hogy a (számára) legmegfelelőbb ember kapja meg a posztot. Olyan, aki végre kisöpri a kiállítótermekből az érthetetlen, lila ködös, gusztustalan, felháborító fércműveket. A tárcavezető leghűségesebb harcostársa is véleményt nyilvánított az ominózus videóról: Lukáš Machala szerint a kiállítás „pszichiátriai diagnózisok panoptikuma, minden művészi érték nélkül”. Hozzátette, hogy „a Nemzeti Galéria hamarosan az értékes szlovák művészet otthona lesz”.

A tárlaton egyébként nemzetközileg elismert, bátran kísérletező, a velencei biennálén is megfordult művészek munkái láthatók. Legyünk objektívek, sokan mondhatják rájuk, hogy „ilyet én is tudnék”. Ez a művészeti, esztétikai nevelés hiányának, oktatási rendszerünk egyik rákfenéjének köszönhető, vagyis nem feltétlenül az értetlenkedők a hibásak. Az átlagember mára nagyon távol került a modern művészeti irányzatoktól.

Martina Šimkovičová kulturális miniszter ezen átlagemberek egyike, azzal a különbséggel, hogy ő szabad idejében festeget. Nemrég láthattuk a pozsonyi várban kiállított „Monet-kifestőjét”, melyről anno rövid műelemzést is bátorkodtam közölni e hasábokon.

Ez a mostani véleményvideó azonban nem egy dilettáns festőtől származik, hanem a hatalom képviselőjétől, aki végre rendet akar vágni a szakmában. Azt is megteheti, hogy kirúgja vagy ellehetetleníti a szakembereket, hozzá hasonló dilettánsokat ültetve a helyükre, akik megmondják, mit tartsunk jónak és mit szemétnek, mi kerülhet a kiállítótermekbe és mi nem. Volt már ilyen korszaka a művészetnek: szocialista realizmusnak hívták.

De nem kell messzire mennünk 21. századi elrettentő példákért sem. Elég visszalapoznunk 2013-ig, amikor a magyar Országgyűlés megszavazta, hogy a Műcsarnok szőröstül-bőröstül a Magyar Művészeti Akadémiához kerüljön – egy alkotmányba beemelt, a hatalom részéről fontosnak kikiáltott egyesülethez. Ha pedig „saját emberük” válik kellemetlenné, azonnal kirúgják – lásd L. Simon László esetét, akit a Nemzeti Múzeum éléről menesztettek egy „LMBTQ+-propagandista” World Press Photo-kiállítás miatt.

Szóval ez jön nálunk is. Nincsenek illúzióim. Csupán rögzíteni, dokumentálni szeretném a szégyenletes eseményeket, amelyek csak most kezdődnek.