Istenek és a gyerekágy

Korunk kulisszái közé helyez mitológiai alakokat, akiket ennek megfelelő nyelven mutat be, kiragadja őket a rájuk jellemző környezetből, hogy egy szülőágyba fektesse őket.
A kötetet három, egy bevezető, egy záró és egy középen elhelyezett, Szent Hildegárd nevéhez fűzhető vers osztja két részre, melyeket ha egybeolvassuk, külön értelemmel telítődnek. De ugyanez érvényes más versekre is, összeolvasásuk után olyan történetek rajzolódnak ki, amelyek epikussága nem kimondottan jellemző a verseskötetekre. Ezek a hitelesnek érezhető történetek adják a kötet narratív vázát, amelyre a többi vers épül. Jellemzőjük az antikvitás többféle módon való játékba hozása, akár a játékba hozás bizonyos fajtáinak ironikus hangnemű bemutatása: „Az antikvitás / sosem volt még ennyire izzadságszagú, / sosem legyezték még ekkora kalapokkal, / ekkora legyezőkkel.“ (Aigina)
A kötet értelmezéséhez tehát elengedhetetlenül szükséges bizonyos mitológiai ismeret. Nagyon sok helyen hűen követi az eredeti mítosz(oka)t, miközben alakjai nagyon mainak, korszerűnek tűnnek: így van ez Vulcanus születésének leírásánál, vagy a Dionüszosz, a kétszer született című versben is. Akad azonban olyan vers is, ahol a mitológiai alakokat más pozícióba helyezi át, például Parisz és a három istennő, Héra, Pallasz Athéné és Afrodité ismert, almadíjazásos történetében: „Parisz, mint egy orvos, kesztyűs kézzel / kotort az asszonyokban.“ (Parisz rendelőjében). A trójai királyfi tehát orvos bőrébe bújva jelenik meg, mely szerepcserének mindenképpen az a hatása, hogy felkelti az olvasók érdeklődését.
A kötet történeteinek egyik fő motívuma a szülés és a születés, vagyis a folyamatos kezdet kijelölése. A borítólapon is egy anya és a gyermeke látható. A középpontban tehát általában két alak áll, akik összetartoznak, az egyik az, aki életet ad, és a másik, aki életet kap valakitől - az apákról leginkább a hiányuk beszél. Az istenek szüléseit/születéseit is a legtöbb esetben a jelenbe helyezi, olykor ironikus hangnemben beszél róla: „Tizenháromszor szült már Niobé - / kipróbált mindent: illóolajat, / zeneterápiát…“ (Niobé késői terhessége). Egyébként is a (néha még a szappanopera szövegkönyvét is megidéző) humor és az irónia keveredése tartja fenn a versek alaphangulatát.
A szülés persze értelmezhető úgy is, mint az írás születése: „Mint aranyér, lógnak ki fájón / a szavak“ (Délosz). Ezzel párhuzamban az alkotás, illetve a szavak tekinthetők úgy, mint „Életpróba, / szülőtanfolyam, levegőben fürdetett, / nyakladozó babák“ (Szent Hildegárd szülőszoba-látogatáson). Eközben: „A hálón fönnakadnak / a vastag szemüvegkeretek / és a szavakhoz hibásan / illesztett ragok“ (Náfplio). Titkon persze valamiféle hírnevet, sikert remélnek, hogy emlékük tovább élhessen, mint maga a költő. De „A dicsőség, mint fénylő petárda, / nagyot durran s az utca sötétjébe hull“ (Akragasz. Szicília szeme). A költő „csak kapkod a szavak után, / nyúlkál a semmibe“ (Athén, Patisszion-Kipszéli). S hogy ír egy költő?„Az igazi költő álmában is ír, / néha jót is: olyankor kitüntetik“(Delphi. A filológus éjszakája).
S ez utóbbit is figyelembe véve: a születés egy állandó körforgás része. Nem rendelkezhetünk felette sem emberi, sem isteni erők segítségével. Mint ahogy a kötet záró versében is olvashatjuk: „Az örökkévalóság ereje rendezi a nappalok / és éjszakák menetrendjeit“ (Szent Hildegárd a Hotel Verjínában).
Borbély Edit

(Polgár Anikó: Régésznő körömcipőben. Pozsony, Kalligram, 2009)