Ismét hétévesnek lenni

Szóval nyári olvasásra (de tavaszira, őszire vagy télire is) bátran ajánlom ezt a mesés, zseniális ötletekkel teli, szép, kedves, már-már megható és az édeskés határvidékén igen kiegyensúlyozottan lavírozó kis regényt. Nem giccs. Egyszerűen jó. Titka van. A gyermeki lélek tisztaságát őrzi. Meg a mesét, meg a csodában hinni vágyást. Amit felnőttként sem okvetlenül szégyen felvállalni. Vissza a múltba, ismét hétévesnek lenni, egy vidéki ház és kert minden rejtelmes titkával, képzelt és valós lényeivel együtt élni, majd felnőttként, meglett férfiként visszajönni ide, a gyerekkor varázslatokkal teli színhelyére, ott emlékezni egykori önmagunkra. Hogy mit utáltunk és mit szerettünk. Miket ettünk, kivel barátkoztunk, s milyen rohadt rossz volt, amikor a hetedik szülinapunkra egy meghívott vendég se jött el. Egy magába zárkózott, de a világra igencsak nyitott, érzékeny kisfiú nagy meséje ez a könyv. A történet hátterét néhány elejtett mondat fedi fel, s mindent beezüstöz a fantázia világából és a valósból összegyúrt segítő alakok körvonala. Egyszerre képzelt és reális ez a világ, vagyis inkább párhuzamos világok egymásba érése, helyzetek, amikor a meséből érkező lények emberként élnek, s a mesében hívőket megsegítik. Egy kisfiú szomorkásan édes emberré válásának története ez. A mese szerint a fiú csalódik az apjában, aki a nevelőnővel kezd viszonyt, s ez a nörsz – aki a gyermek szerint a boszorkányvilágból érkezett – alaposan meg is kínozza őt. Csak az emberek között élő tündér asszonyok, közülük is a 11 éves Letti képes megmenteni a kisfiút. S az út végén az óceán? Meglátják, milyen nagy tud lenni egy kacsaúsztató egy ösvény végén! Csak a felnőttként visszatérés nehéz. Mert embernek lenni nem vizsga! Azon nem átmegy vagy megbukik valaki. De a szívet mindig meg kell őrizni emberinek. Ez a tanulság? Nem. Nincs tanulság ebben a regényben. Ez csak egy szép, kedves, le nem tehető könyv. Ez Neil Gaiman. Jó figura, jó író, jó mesélő. Neil Gaiman: Óceán az Út végén. Agave Könyvek, 2013.