Aki lekapcsolja a villanyt

„Sápadt, fiatal lány fekete ruhában. Ajkán huncut mosoly. Fejébe húzva kalap. Nyakában ősi szimbólum. Elsőre bárki lehetne, egy egyszerű járókelő a sok közül. Aztán amikor már azt hiszed, szerencsésen megúsztad az iménti balesetet, kézen fog, hogy mutasson valamit...”

A karakter hihetetlen népszerűsége még magát a szerzőt is meglepte. Halál Gaiman-féle alakja a ma már legendássá vált Sandman-képregénysorozat hasábjain jelent meg, egyike volt a végteleneknek, akik felügyelik a létezést. A Sandman a nyolcvanas évek végén jelent meg, s azon darabok sorába tartozik, melyek megreformálták a képregény műfaját. Sandman vagy Morpheusz az álmok ura, egy archetipikus figura, aki az emberiség egyik általános alapélményét jeleníti meg. Alakja önértelmező alakzatként is létezik: bár minden élőlény más alakban látja őt, vannak bizonyos attribútumai, melyek felismerhetővé teszik. Igazodik az emberek róla alkotott képzeteihez, így a történetek természetére is reflektál. Az álomúr megjelenése pont olyan képlékeny, mint az álmok és azok értelmezései. A Sandman világa sajátos panteont hozott létre, melynek csúcsán nem az istenek állnak, hanem a Végtelenek (Endless) családja, a hét testvér. Ők az emberiség legősibb és legalapvetőbb ideái perszonifikálva: Végzet, Halál, Álom, Pusztítás, Vágy és Kétségbeesés (ők ikrek), valamint Delirium (aki valaha Öröm volt). A legfőbb különbség köztük és az istenek között, hogy ők soha nem halnak meg, az istenek pedig igen, ha elfogynak a követőik.

Halál a Sandman nyolcadik füzetében jelent meg, és pillanatok alatt közönségkedvenc lett, aki ellopta a show-t fiatalabb fivérétől. Ez persze nem véletlen: egyszerűen nem lehet nem szeretni a nagyszájú, életvidám, mindenkivel szemben megértést tanúsító, ugyanakkor hihetetlenül akaratos tizenéves gót lányt, aki folyamatosan fekete ruhákban jár. Neil Gaiman valami olyasmibe nyúlt Halál alakjával, ami még ma is tabunak számít a nyugati kultúrában. Megfogható, emberi és megnyugtató arcot adott valaminek, amire alapvetően rettegéssel tekintünk, ugyanakkor amivel mindannyiunknak szembesülni kell egyszer. Ahogy korábban jeleztem, a szerzőt magát is meglepte a karakter sikere. A Gondolatok a mítoszokról című szövegben leírja, milyen különleges érzés volt – félig bűntudat, félig megnyugvás –, mikor olyan emberektől kezdett el leveleket kapni, akik azt állították, hogy az általa megalkotott Halál karakterének segítségével dolgozták fel szeretteik elvesztését.

„Az első élőlény létezésénél már ott voltam, és vártam. Mikor az utolsó élőlény is meghal, elvégeztem a munkám. Felpakolom a székeket az asztalokra, lekapcsolom a villanyt, és távozáskor bezárom az univerzumot.” (Álarc)

A siker persze nem véletlen: az egy dolog, hogy a figura szimpatikus lett, de Gaiman végig ügyesen egyensúlyoz a történetek során: sem a gyászt, sem az örömöt nem viszi túlzásba, Halál egy pillanatra sem válik önmaga paródiájává – ez pedig igazi bravúr egy ilyen érzékeny témánál. Mikor Halál úgy köszön el, hogy „Még találkozunk!”, némiképp megfagy a levegő mindenki körül, bármilyen aranyos is ez a kis gótruhás lány.

A kötetben különböző hosszúságú történeteket találunk a néhány lapos szösszenetektől kezdve a hosszabb, kacifántosabb fejezetekig. Egyedül Halál személye köti össze őket, egyébként szinte mindenben – sokszor még a rajztechnikában is – különböznek. Érdekes egymás mellett látni ezeket a sztorikat, mert látni rajtuk, ahogy Gaiman stílusa érlelődött az évek során. A Sandman történetei közül ezek kissé mindig kilógtak: egyfajta pihenést jelentettek az olvasó számára. A Sandman inkább a Végtelenek (és főleg Álom) története, a Halál viszont mindig is sokkal emberközelibb volt. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen a Végtelenek között, aki százévenként egy napra maga is halandóvá válik (hot dogot eszik, ismerkedik, koncertekre megy), hogy jobban megismerje azokat, akiknek az életét bevégzi.

Hogy kinek melyik a kedvenc története a kötetből, az nyilván szubjektív. Az enyém a Szárnyak suhogása, és mindjárt a kötet elején olvasható. A sztori elején Álom mélabúsan eteti a galambokat, mikor megérkezik a nővére, Halál, és mellé ülve megkérdezi, mi a baj. Bár mindkét figura sötét hajjal, full feketében feszít a rikító napfényben, nem is lehetnének különbözőbbek: Álomból csöpög a rosszkedv és az önsajnálat, míg Halál maga a megtestesült jókedv. Szóval Álom hosszas panaszkodásba kezd a kérdést követően, de mikor befejezi, Halál egyszerűen leüvölti a fejét, infantilis kamasznak, fajankónak és hólyagfejű égimeszelőnek nevezve a harmadik legidősebb Végtelent. Ez épp elég Álomnak ahhoz, hogy befejezze a panaszkodást, és úgy dönt, elkíséri Halált a „munkájába”. A következő képsorokban Halált és Álmot látjuk, ahogy különböző emberek életének utolsó pillanatához odaérve „átsegítik” őket a halálba. Van köztük idős, egyedül meghaló hegedűs, fellépés közben áramütéstől távozó komikus, de egy mindössze pár hónapos csecsemő is. Álom azon gondolkodik, hogy miért félnek az emberek a haláltól, mikor az természetes dolog, mindenki életének elkerülhetetlen része. Mindössze egyetlen, több ezer éves verset tud felidézni, melynek költője megértette a halált. Mégis, ahogy szavak nélkül a nővére mellett lépked, Álom megnyugszik. Rájön, hogy neki is van feladata, és a sötétség felszáll a lelkéről.

Nincs ebben a történetben semmi bonyolult, de mégis benne van minden emberi félelmünk a magánytól, szenvedésünk a megértés hiányától, benne vannak folyamatos kétségeink… és végül a megnyugvás békéje is. Neil Gaiman egyik legerősebb oldala az, hogy hihetetlen érzékenységgel képes megérteni az ember mindennapi problémáit és félelmeit, és komplex élethelyzeteket képes felrajzolni mindössze egy-két mondattal. Ez a képessége domborul ki leginkább a Halálról szóló történetekben. Az már csak plusz, hogy a formátumnak köszönhetően a képek is beszállnak a történetmesélésbe. A Sandman mindig is a vizuális történetmesélés csúcsát jelentette, és ebben a Halál kötete sem kivétel.

A Sandman-képregények magyar kiadása sajnálatosan abbamaradt a negyedik kötet után (igaz, nemrég elkezdődött egy újabb kiadás), és épp ezért öröm a rajongók számára, hogy a Fumax Kiadó bevállalta a Halál teljes gyűjteményének kiadását. Ráadásul semmin nem spóroltak: nyugodtan mondhatjuk, hogy a kiadvány kivitelezése minden szempontból lélegzetállító lett. Rajongóknak kötelező, de ha valaki csak most ismerkedik a képregényekkel és biztosra akar menni, akkor is tehet egy próbát a kötettel.

Neil Gaiman: Death – Halál:
Teljes gyűjtemény
Fumax, 2018,
304 oldal