Isabelle Huppert – Madame Tökéletes

Mint ahogy kreativitásához, bátorságához, perfekcionizmusához sem. Izgalmassá is ezek a tulajdonságai teszik, és nem a vörös haja, már-már áttetsző bőre, szeplőinek sokasága. Meg hogy sokat, irtózatosan sokat tud az emberi természetről, az emberi magatartásformákról, az emberi lélek rejtelmeiről, érzelmi világunk feltérképezhetetlenségéről. Mindebből eredően nincsenek is korlátai. Szíve és agya egyszerre vezérli. Nem az a fajta sztárszínésznő, aki elvárja, vagy kikönyörgi, mert nagyon akarja, hogy szeressék. Isabelle Huppert úgy megy a maga útján, hogy nem tart igényt a szeretetünkre. Radikális művészfilmekben dolgozik eredeti hangú rendezőkkel. Neki ez bőven elég. Érte nem kell rajongani, ő nem diktál divatot, nem vesz maga mellé apátlan-anyátlan gyerekeket valahol a világ sötétebb felén, ő a moziért él, azzal jegyezte el magát, annak adja mindenét. Születésnapi ajándékként még a fiának is mozit vett nemrég, ahol a program az ő ízlését tükrözi. Súlyos filmek, fontos alkotások szerepelnek a műsoron, és így is lesz, amíg ott áll a fia mögött, hiszen választásaiban megingathatatlan. Lánya, Lolita Chammah tizenöt éves kora óta kap filmes és színházi felkéréseket. A Copacabana című vígjátékban, a mozivásznon anya-lánya párosként tűntek fel, ám van ennek az alkotásnak egy másik érdekessége is. Két francia rendezőjén, Claude Chabrolon és Francois Ozonon kívül senki más nem nézi ki Isabelle Huppert-ből, hogy nemcsak erős drámai vénája, hanem remek humora is van. Az Ozonnal forgatott 8 nő után ő maga is úgy gondolta, özönleni fognak hozzá a komikus szerepek. Tévedett. Azóta sem hívták vígjátékba. Pedig erre is ugyanúgy vágyik, mint egy vad akciófilmre, s ezt nem is titkolja. Mint ahogy azt sem, hogy csak félig francia. Anyai ágról. Magyar édesapja Eperjesről vándorolt ki Franciaországba. „Pár szót tudok is még magyarul – mondta büszkén Karlovy Vary fesztiválján, majd gyorsan hozzátette: – Remélem, egyszer Eperjesre is eljutok.” Eperjesre, mondta magyarul. Mire én: de a térképen már Prešov! „Tudom. Megnéztem már párszor” – jegyezte meg. Apai részről a családnak nagy vegytisztító mosodája volt Pozsonyban. Ezt is tőle tudom. Édesanyja angoltanárnő volt, édesapja széfeket gyártott. Jól ment a sora a családnak, amikor a házaspár ötödik, egyben utolsó gyerekeként 1953 tavaszán megszületett Isabelle. Raymund, a családfő akkoriban már gyárigazgató volt, Annick, a felesége zongoratanárnő is lehetett volna, olyan szépen játszott szeretett hangszerén. Isabelle mindig jól tanult. Szorgalmas diáklány volt. Francia létére az orosszal is remekül megbirkózott. Színészi tehetsége korán kibontakozott. Édesanyja nem is gátolta semmiben. Épp ellenkezőleg: az ő biztatására jelentkezett egy rangos párizsi színészkonzervatóriumba. Első filmes tapasztalatait tizenhat éves korában szerezte, meglehetősen prózai módon. Filmstúdiók ajtóin kopogtatott félszegen: „Nincs szükségük statisztára?” Kicsi volt, sápadt és vékonyka. Szánalmat ébresztő. Gyakran beválogatták ilyen-olyan sorozatokba. 1974-ben, a Herék, avagy a tojástánc című filmben, Bertrand Blier legendás filmjében Patrick Dewaere és Gérard Depardieu karjaiban landol. Hol az egyik, hol a másik, hol kettőjük ölében bizonygatja: ő már mindenben szabadon dönt, fütyül a szüleire. Három évvel később Claude Goretta rábízza A csipkeverőnő címszerepét. Egy félénk fodrásznőt játszik a filmben, aki boldogtalan szerelme miatt összeroppan, és elmegyógyintézetbe kerül. Alakítását az angol filmkritikusok díjazzák, s ezzel a szerepével indul el azon az úton, amelyen már a leghíresebb francia és külföldi rendezők várják. Egészen különleges varázsával Helmut Newtont, a világhírű amerikai fotográfust is lenyűgözi, aki a cannes-i mustrán, a Carlton szállodabeli lakosztályában olyan fekete-fehér fotót készít róla, amely napok alatt végigsöpör a világ legrangosabb filmes lapjain. Fürdőköpenyben, égő tekintettel néz Isabelle Huppert az objektívbe, köpenye félig tárva, csupasz keble érzékien felkínálva. Ez már Claude Chabrolt is annyira provokálja, hogy azonnal lecsap rá, s addigi múzsáját (a feleségét!), Stéphane Audrant gyorsan félretéve rábízza a Violette Noziré címszerepét. Ismét egy kegyetlen, cinikus lányalak. Egy jó családból származó nagyvárosi lány prostinak szegődve sodródik kalandból kalandba, a történet végén pedig hidegvérrel gyilkolja le szüleit. Cannes-ban ezzel az alakításával nyer először, majd 2001-ben A zongoratanárnővel, Michael Haneke filmjével. De ezt megelőzően még eljátssza A vagányt (Loulou), A kaméliás hölgyet, a felsőbbrendűség komplexusaitól terhelt Bovarynét, és Mészáros Márta Örökségének vonzó és intelligens, mégis magányosan élő Irénjét, akit dúsgazdag és meddő barátnője (Monori Lili) arra kér, essen teherbe katonatiszt férjétől, majd adja nekik a gyermeket. A „szolgáltatást” természetesen nem kívánja ingyen a barátnő, de egyvalamivel nem számol: Irén és a szokatlan feladatra vállalkozó férj egymásba szeretnek. Ezek a neki való szerepek. A veszélyes nők. A kiszámíthatatlan, mindenre vállalkozó, majd bosszút álló nők. A halálra mart áldozatok. Az eltiporhatatlan vadak. A gyilkos nőstények. Berlinben és Velencében is díjazzák alakításait. Európa Filmdíjat is kap. Az Elle megerőszakolt üzletasszonyával nemrég az Aranyglóbuszt és a Césart is elnyerte. Paul Verhoeven thrillere a százharminc-valahányadik filmje. Hatvanhárom évesen ennél izgalmasabb filmet nem is kívánhatna magának. És ennél bonyolultabb szerepet sem. Alakítását mégsem kommentálja nagy szavakkal. Egyetlen mondattal sem említette, milyen mélyre kellett ásnia magában, hogy a kellő érzelmeket hozza felszínre. Susan Sontag ebben is különleges színésznőnek látta, aki „megmutatja, és nem elmeséli” a figurát. „Szépséges, intelligens, merész, kockázatvállaló, igényes művész” – nyilatkozta róla csodálatának hangot adva. A francia film nagyasszonya címet fel sem hozta vele kapcsolatosan. Azt meghagyta Catherine Deneuve-nek, aki pályakezdése óta sokkal biztonságosabb vizeken evez. Huppert-nek még a hallgatása is beszédes. A beszéde pedig egy szóval sem több annál, mint amennyit hosszúságában szük­ségesnek tart. Titkokkal, eddig féltve őrzött élettöredékekkel ritkán szolgál. Karlovy Varyban, beszélgetésünk során valahogy mégis kiszakadt belőle: volt időszak a pályáján, amikor pszichoanalízisre járt. Különös érzéssel kellett ugyanis megküzdenie: idegenként kezelte önmagát. Személyiségzavarai voltak. Kívülállóként figyelte saját énjét. Hogy mikor mire gondol, mit tesz, mit érez. Szerepválasztásaiban ez is nagyban befolyásolta. Ma már ki is mondja: végül is a hivatásának köszönhetően tudott normális maradni. A játék segítette át ezen a személyiségromboló szindrómán. „Ma már nincs semmiféle színészi stratégiám azon a téren, hogy milyen felkérésekre mondok igent, mire nemet. Nem is vagyok már olyan mohó, mint régen. Nem vágyom a folyamatos munkára. Filmet forgatni kicsit olyan, mint profiként futballozni vagy teniszezni. Adott egy helyszín, ahol a meccs, a játék zajlik, a szabályok is adottak, s miután vége a mérkőzésnek, pakolunk, és megyünk haza. Ugyanaz a folyton ismétlődő szertartás, időben és térben pontosan meghatározva. Vannak persze előreláthatatlan velejárói is a hivatásunknak. Azokat is elfogadom. Például egy ötnapos forgatás kedvéért Ázsiába kell utaznom. Máskor hét hónapig ugyanazon a filmen dolgozunk. Nem panaszkodom. Az lesz majd rettenetes számomra, ha egyszer le kell állnom. Belegondolni sem merek, hogyan fogok majd kiszállni ebből az életformából. Megszoktam már ezt a rendszertelen, örvénylő mozgást. Ha vége lesz, majd otthon, a saját környezetemben, ábrándjaimban fogok játszani. Mint a Brontë nővérek, akik írás közben el sem hagyták a presbiteriánus kolostort. Most még tele vagyok energiával. Képes vagyok körbeutazni a földet anélkül, hogy egyszer is megállnék otthon.”Otthon ugyanis már csak a férje, Ronald Chammah várja. Gyerekei kiröppentek. Lolita és Lorenzo után a második fia, Angelo is elhagyta a családi fészket. Amerikában tanul filmművészetet.Isabelle Huppert életében a színház is folyamatosan jelen van. Nem véletlen, hogy idén a föld különböző pontjain az ő üzenetét olvasták fel a színházi világnap alkalmából. Eljátszotta Phaedrát, Orlandót, Hedda Gablert, Médeát, Blanche Dubois-t, rajong Csehovért, Ibsenért, Strindbergért, a női lelkek nagy ismerőiért. Szerepeinek köszönhetően az egész világot bekebelezte már. „Görög vagyok és afrikai, szír, velencei, orosz, brazil, perzsa, római, japán, marseille-i, New York-i, filippínó, argentin, norvég, koreai, német, osztrák, angol vagyok. Ez az igazi globalizáció” – mondta lelkesen az UNESCO székházának színháztermében. „A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát.” Ez ő. A nagy színésznő. A legjobbak egyike. De nem pusztán a tehetsége révén. Nem esett a tökéletesség csapdájába! Újrakezdés című friss filmjében egy hirtelen magára maradt filozófiatanárnőt játszik, akit elhagy a férje, anyja meghal, gyerekei már önállók, a kiadó, ahol eddigi munkáit publikálta, már nem kapkod az írásaiért. Nathalie mégsem roppan össze. Szabadságát visszanyerve újraindítja az életét. Egyszerű történet, de ehhez is ő kellett. A madárcsontú Huppert.