Irodalmibb Szemle

Meghatározó (lapot és őt minősítő) szerepe az Irodalmi Szemle idei januári számában is feltűnő; szakítva a szokásos szerkesztői gyakorlattal, mely az öröklött anyagok, tartalékok és elfekvők meg az új szerzemények átmeneti jellegű ötvözésében merül ki, azonnal jól kirajzolódó arcélt szabott a folyóiratnak. (A Kulcsár Ferenc-féle Gyöngyök… mint sorozatrész vagy a szintén folytatásosnak tekinthető Gál Sándor-napló a folytonosságot képviseli.) Ezt részint a fórum új önjellemzése (Irodalom, művészet, művelődés/történet), másrészt és természetesen főként a benne közöltek biztosítják. Rövidre fogva a változások milyenségét: a lap koncepciója (alapeszméje és a benne megnyilvánuló nézőpont) első pillantásra világos: az irodalom például irodalom (s például a vers vers), a belső ritmus (a szövegek egymásutánisága, egymáshoz mértsége) természetes, a szerzők köre kitágult. A külső szemlélő az effajta szerkesztői munkáról szokta azt tartani: így könnyű. Ezzel azért persze jobban belegondolva vagy figyelmesen olvasva is egyetérthetünk; így, ennyi hozzáértéssel és figyelemmel tényleg könnyű.

A verseket Tőzsér Árpád, Varga Imre, Petőcz András és Vörös István alkotásai képviselik; a sort Tőzsérnek az Odi et amo MMX című darabja kezdi (ez került ki a szerző kézírásában a borító első oldalára is), Vörös Istváné (A szerelmi költészet szükségességéről) pedig a szépirodalmi részt zárja. Közben egy gondosan szerkesztett összeállítás: Posztmodern cseh költők versei Csehy Zoltán fordításában. A prózát Iancu Laura regényrészlete nyitja (Egy késő szeptemberi napon aztán), s határozottan kellettek már ezek a Bárczi Zsófia-kisprózák is. Philosztratosz legutóbb az Erósz szárnyai című kötete kapcsán kerülhetett a figyelem homlokterébe (Pozsony, Kalligram, 2008; Polgár Anikó fordítása), s ha minden igaz, hamarosan híres képleírásait is olvashatjuk magyarul: most ezekből közöl részleteket a Szemle, szintén Polgár Anikó fordításában, a hozzájuk tartozó tanulmánnyal együtt (Képleírás és szerelmes levél. Philosztratosz Eikonészének retorikai és pedagógiai aspektusai. („Az Eikonész 65 műalkotás leírását tartalmazza, melyek az előszó szerint egy nápolyi sztoát díszítettek, kérdéses azonban, hogy vajon ezek a leírások megfeleltethetők-e valóságos festményeknek. [...] A képek bemutatója tanárként vagy idegenvezetőként kalauzolja a hallgatóságot, illetve a szofista hagyománynak megfelelően szophószként, bölcsként. A szofista nemcsak állít, hanem kérdez, s az értelmezésbe bevonja a hallgatóságot is.”) Ez az összeállítás mintegy átvezető a lap művelődéstörténeti és kritikai részébe.

Itt Lacza Tihamér és Ozogány Ernő összefoglalói olvashatók a rendszerváltás előtti és a jelenkori szlovákiai magyar tudományos ismeretterjesztő irodalomról (az SZMÍT által szervezett tavaly novemberi ipolyszalkai konferencia szerkesztett előadásai). Duba Gyula esszéje Mikszáth-reminiszcenciákat sorakoztat föl (Mikszáthot olvasva), Filep Tamás Gusztáv tanulmánya („…megtartani a magyar művelődésnek ezt a várat”) a szerző legújabb monográfiájából (Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében) közöl előzetes fejezeteket. A folyóiratot könyvismertetők és recenziók zárják; Szalay Zoltán Az utolsó szénégetők című Bodor Ádám kispróza- (tárca-)kötetről ír, Troján Anna A hóhér háza című Tompa Andrea-regényről, Gyürky Katalin az ukrán Szerhij Zsadan Depeche Mode című regényéről.

Van (megint) Holmi rovat, vagyis irodalmi esemény- és hírösszefoglaló. A lapszámot Somogyi Tibor (nagyon jó és nagyon jó minőséget visszaadó) íróportréi illusztrálják, számos ismert szerző fényképe Bárczi Zsófiától és Csehy Zoltántól Pavel Vilikovskýig és Závada Pálig.
Boross Ambrus