Irodalmi kapcsolatok vonzásában

Garaj Lajos hetvenöt évvel ezelőtt, 1932. augusztus 25-én született Miglészpatakán. Az apját korán, hétéves korában elvesztő diákot a szigorú erkölcsi normák szerint nevelő anyja az elemi iskola elvégzése után a jolsvai polgári iskolába íratja. Az első két osztályt magyarul végzi, ám a magyar iskola megszűnése után kénytelen szlovák iskolába járni a szlovákul alig tudó tanuló. Ezt követően, mivel a második világháborút követő „hontalanság” éveiben nem voltak magyar tannyelvű gimnáziumok sem, a közeli nagyrőcei szlovák gimnáziumban kénytelen folytatni tanulmányait, ahol 1952-ben érettségizik. Ezt követően a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarának ma?gyar–szlo?vák szakos hallgatója lesz, s az első évfolyam elvégzése után ösztöndíjasként a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar szakán folytatja tanulmányait. Budapesti diákévei a szellemi érlelődést jelentik számára. Az egyetem tanárai (Sőtér István, Waldapfel József, Bóka László, Pándi Pál, Koczkás Sándor, Nagy Miklós) és évfolyamtársai-barátai (Nagy Lász?ló, Fehér Ferenc, Sík Csaba, Czine Mihály, Takács Imre, Konrád György) alapvetően meghatározzák szellemi irányultságát. A Budapesten tanuló csehszlovákiai diákok megválasztott vezetőjeként intézi a diákok ügyes-bajos ügyeit, bekapcsolódik a csehszlovák nagykövetség égisze alatt megvalósuló csehszlo?vák–magyar kulturális és irodalmi találkozók szervezésébe.

Tanulmányai befejezése után, 1956. szeptember 1-jétől visszatér a pozsonyi egyetemre – oktatóként. A szlovák tanszékhez tartozó magyar részleg szubkatedraként működik, ahol Sima Ferenc és egy magyarországi (debreceni) lektor, Kovács Ferenc oktatja a nyelvészeti, Jaroslava Pašiaková és Garaj Lajos pedig az irodalmi tárgyakat (1959-ben a magyar részleg – miután a Pedagógiai Kar és annak magyar tanszéke Nyitrára költözött – Sas Andor vezetése alatt önálló tanszékké alakul).

Garajnak még szinte ideje sem maradt arra, hogy alaposan felmérje az itthoni helyzetet, Magyarországon kitör az 1956-os forradalom, s azt, idegen segítséggel, hamarosan le is verik. A budapesti évei alatt magában dédelgetett álmának megvalósításáról, a magyar–szlovák irodalmi kapcsolatok megújításában és elmélyítésében való részvételéről, hosszú időre le kell mondania. A levert forradalom után a szlovákiai magyarokkal szemben tapasztalható bizalmatlanság félelmet szül.

Garaj tanári munkája mellett egyetemi tankönyveket ír (A magyar felvilágosodás és a reformkor irodalma; Az újabb magyar irodalom története; A magyar irodalom története 1820–1905). A hatvanas évek közepétől csaknem húsz magyar regény szlovák fordításához ír a művet és annak szerzőjét átfogóan bemutató és értékelő utószót (Jókai Mór: A kőszívű ember fiai; Kosztolányi Dezső: Pacsirta; Móricz Zsigmond: Pillangó; Németh László: Gyász, Iszony; Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér; Jókai Anna: Jákob lajtorjája; Lakatos Menyhért: Füstös képek; Hernádi Gyula: Az erőd; Raffai Sarolta: Jöhetsz holnap is stb.). Műfordí?tó?ként is aktív: elsősorban a kortárs magyar prózát ülteti át szlovák nyelvre, többek között az ő fordításában olvasható szlovákul Szabó Magda: Az őz, Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét, Hernádi Gyula: Az erőd, Thury Zsuzsa: Tűzpiros üveggömb c. műve, valamint Duba Gyula: Ugrás a semmibe és Rácz Olivér: A Rogozsán kocsma című könyve is. Emellett lefordítja szlovákra Köpeczi Béla: Eszme, történelem, irodalom c. tanulmánykötetét, valamint a Mitológiai ABC-t is.

Az 1968-as eseményeket követő normalizáció őt is súlyosan érinti: több tanszékbeli kollégájával együtt őt is törlik a pártból, s ennek következtében az írószövetségből és a műfordítók szövetségéből is. Állásából ugyan nem bocsátják el, de publikációs tevékenységét korlátozzák, szakmai fejlődését hosszú időre megakasztják, elkészült kandidátusi munkáját a neves szlovák irodalomtörténész, Ivan Kusý támogató opponensi véleménye után csak 1987-ben védheti meg, s egy évvel később habilitál.

Publikációs tilalma idején szlovák barátai (E. B. Lukáč, Ján Smrek, Valentin Beniak – mindhárman a magyar költészet kiváló szlovák fordítói, valamint Ján Buzássy, Vincent Šikula, Peter Jaroš és mások) segítik ahhoz, hogy műfordítói munkát végezhessen, s utószók írásával hozzájáruljon a magyar irodalmi művek szlovák nyelvű kiadásához.

Tudományos munkássága szorosan kapcsolódik a szlovák–ma?gyar irodalmi kapcsolatok feltárásához is. A magyar irodalomból elsősorban azokat az alkotókat kutatja, akiknek az élete és munkássága valamilyen módon kapcsolódott a mai Szlovákiához és Csehországhoz (Gyöngyösi István, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Madách Imre, Mikszáth Kálmán). Közülük behatóbban Madách Imrével és Móricz Zsigmonddal foglalkozott. Jelenleg befejezés előtt álló Madách-monográfiájában (amint az abból közzétett két részlettanulmány is bizonyítja) Az ember tragédiájának szlovák recepciójáról is átfogó képet kaphatunk.

A rendszerváltás után (Jaroslava Pašiakovával) szlovák nyelven kiadott tankönyve (Bevezetés a magyar irodalom és kultúra történetébe) az egyetem magyar tanszékén folyó hungarológiai képzés nélkülözhetetlen kézikönyve.

A modern magyar regény címmel szlovák nyelven jelentetett meg monográfiát 1999-ben (a könyvben feltüntetett évszám téves), amelyben Móricz Zsigmond, Kaffka Margit és Kosztolányi Dezső mellett elsősorban Németh László regényeivel foglalkozik, de elemzi Szabó Magda, Sánta Ferenc, Fejes Endre és Fekete Gyula munkásságát is. Gömör és Kishont címmel ugyancsak szlovák nyelvű monográfiát jelentetett meg a régió kulturális és irodalmi életéről a kezdetektől napjainkig.

A szlovák nyelven megjelenő irodalmi lexikonokban az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő képviselőinek portréit rajzolta meg: A Világirodalmi lexikonban 95 magyar szerzőről, Az irodalmi művek lexikonában pedig (Jaroslava Pašiakovával közösen) 162 magyar műről írt szócikket. Ugyancsak társszerzője, a magyar irodalmi szócikkek szerzője az SZTA kiadásában megjelenő 12 kötetre tervezett szlovák nagylexikonnak, az Encyklopaedia Belianának (a cím Bél Mátyásra utal!), amely a 4. kötetnél tart. Ugyancsak társszerzője a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonának, melynek újabb, bővített kiadása mindmáig várat magára.

A magyar tanszék oktatójaként nyugdíjazásáig, 1997-ig, nemzedékek egész sorát tanította. E sorok írója a hetvenes évek közepén tapasztalhatta felkészültségét és kitűnő tájékozottságát. A reformkor irodalmát adta elő lenyűgöző anyagismerettel. A kortárs magyar irodalmat (Németh László, Ottlik Géza, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Örkény István, Mészöly Miklós, Mándy Iván stb.) a megfelelő világirodalmi háttér (Sartre, Camus, a francia újregény, Beckett ? Ionescu, az amerikai és a német próza stb.) felvázolásával oktatta, kiemelve a köztük levő azonos és eltérő vonásokat – életre szóló fogódzókat nyújtva a legújabb irodalom befogadásához és értelmezéséhez.

S bár egészségi állapota az utóbbi években nagyon megromlott – otthoni lélegeztető készülékre van kapcsolva, s felesége, Mária odaadó ápolására szorul –, amennyire állapota engedi, folytatja Madách-monográfiájának írását, melyet már nagyon vár az Őt tisztelő tanítványok sokasága és a szakma egyaránt.

Isten éltesse sokáig, Tanár Úr!