Interjú Vojtek Miklóssal a keddi Új Szóban

 

Vojtek Miklóssal, a Szlovák Nemzeti Színház többszörösen nívódíjjal kitüntetett nyugalmazott táncosával beszélgettünk. Értsem úgy, hogy a balett-táncos nemcsak veszít, hanem nyer is a tükör örökös jelenléte által?Persze. Szembesítésre késztet és kényszerít. És ez nemcsak a tánc világában lenne nagyon fontos. Már csak azért is, mert kellő önismeret híján az ember a hétköznapokban önmagához sem tud őszinte lenni.  Hajlok arra, hogy igazad van, hiszen jómagam is számos lelkileg csúnya embert ismerek, akiről tudom, hogy azt hiszi magáról, minden tekintetben szép... De ne táncoljunk el a tényleges témánktól: egy táncos hogyan kezd hozzá egy komoly balettfigura „piszkozatához”? Álomszerűen működni kezd a beleélési készség, amihez jön a tanult technika? Erről csak nagyon áttételesen lehet beszélni. Magad is tudod, hogy például egy író számára ott a toll meg a papír. Manapság a számítógép is. A zeneszerzőnek ott a kottapapír, míg a táncos nem maga választja ki a színpadi szerepeket. És mert legföljebb a környezetéből magába szívott hatásokban bízhat, ezért első perctől nagy alázattal, tisztelettel kell lenni az alkotóval, tehát a koreográfussal szemben. Az ő kezében a táncos csak eszköz. Igaz, megkerülhetetlenül fontos eszköz. Olyan, mint egy festőnek a festék. Ezért külön szerencse, ha valaki egy igazán jó koreográfus partnere lehet a betanulás, egy új produkció próbái során.  A Miklósi László készítette interjút teljes terjedelmében a keddi Új Szóban olvashatják!