Íme, a nácik uralta világ

A legendás sci-fi szerző, Philip K. Dick azonos című regénye alapján készült filmsorozat egy alternatív valóságot, pontosabban alternatív múltat mutat be. 1962-ben járunk, Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok nem létezik többé, a második világháborút ugyanis a tengelyhatalmak nyerték meg, a világot pedig az USA-val együtt a Japán Császárság és a náci Németország osztotta fel egymás között. Az amerikai zászlóban a csillagok helyét horogkereszt váltotta fel, a függetlenség napja helyett az Amerika felett aratott győzelem napját ünneplik, a New York-i gyerekek pedig az iskolában a tanítás kezdete előtt minden reggel halálig tartó hűséget fogadnak Hitlernek, karlendítéssel és háromszoros Sieg heil!-lal tisztelegve a Führer portréja előtt. A konformizmus elképesztő méreteket ölt, az amerikaiak többsége az ellenállás helyett a kollaborációt választja. Ebben a miliőben a fenti beszélgetés akár természetesnek is tűnhet. Az teszi igazán félelmetessé, hogy mennyire ismerősen cseng, mennyire „eviláginak“ hat: a „genetikailag szemita“ tetszés szerint helyettesíthető cigánnyal, homoszexuálissal, muszlimmal. Jelenünkre reflektálva a leghátborzongatóbb az egyik szereplőnek, Joe-nak a könyvben olvasható érvelése is, aki szerint a nácikat minden túlkapásuk ellenére tisztelni kell, és hálát kell adni nekik, amiért „megmentették a világot a kommunizmustól”, a „vörösök pusztításától”. Elég csak felcserélni a két totalitárius rendszer nevét, és nyomban ráismerünk a politikai közbeszéd egy részét a mai napig meghatározó történelemszemléletre.  

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"264751","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"2250","style":"width: 600px; height: 338px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"4000"}}]]

A december közepén bemutatott második évad egyébként direkt módon is párhuzamot von az alternatív valóság és a mi világunk, pontosabban a 60-as évek tényleges történései között. Az egyik szereplő, Nobusuke Tagomi (Cary-Hiroyuki Tagawa), a Csendes-óceáni  Államok (az USA japánok által megszállt része) kereskedelmi minisztere ugyanis egy közelebbről meg nem világított módszerrel képes „utazni“ az alternatív, párhuzamos univerzumok között. Egy szép napon az általunk ismert 60-as években ébred, nem a japán, hanem az amerikai San Franciscóban, ahol egy ideig meglehetősen elveszettnek érzi magát, de amikor meglátja a tévében a híreket, rá kell eszmélnie, hogy a két világ között nincs is akkora eget rengető különbség. Éppen a hidegháború egyik legnagyobb krízisének, az atomtámadással fenyegető kubai rakétaválságnak a kellős közepébe csöppen ugyanis, melyben két, a világháborúban még szövetségesként harcoló, de aztán egyre ellenségesebbé váló szuperhatalom méri össze erejét. Akárcsak az ő világában, amely szintén egyre fenyegetőbben sodródik az atomkatasztrófa felé.  (A náci eszmékből kiábrándult Rudolph Wegenernek köszönhetően ugyan Japán is képessé vált az atombomba előállítására, a hadvezetés azonban a tudást a béke és a status quo fenntartása helyett az ellenség megsemmisítésére akarja felhasználni – akárcsak a német oldal.) A pattanásig feszült szituáció meglepő végkifejlete azt sugallja, hogy a párhuzamos világok között nemcsak az átjárás lehetséges, hanem kölcsönhatásban is állnak egymással, ami további izgalmas fejleményekkel kecsegtet a következő évadban (Frank Spotnitz „showrunner” távozása ellenére az Amazon már berendelte, így nagy valószínűséggel hamarosan el is készül a harmadik évad).

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"264753","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Az új szereplőket – például Bella Heathcote-t, Tate Donovan-t, Sebastian Roché-t – is felvonultató második évad az előzővel szemben jóval árnyaltabban ábrázolja az Ellenállást, amely paradox módon nemcsak módszereiben, de olykor elveiben is vészjósló hasonlóságot mutat a japán és a náci elnyomókkal. Az ellenállók természetesnek veszik például, hogy az ügyért ártatlan embereket kell feláldozni; az egyik főszereplőt, Juliana Craint (Alexa Davalos) zsarolással kémkedésre kényszerítő ellenálló vezér, George Dixon (Tate Donovan) pedig nyíltan ki is mondja: ahhoz, hogy győzni tudjanak, a náciknál is kegyetlenebbekké kell válniuk. Nem véletlen, hogy a leghumánusabb és legtisztább karakter, Juliana mindig a két oldal között lavíroz, és soha nem válik igazi ellenállóvá, ellentétben régi szerelmével, a zsidó származású Frankkel (Rupert Evans), aki így áll bosszút elgázosított szeretteiért. A harmadik főszereplő, Joe Blake (Luke Kleintankre) történetszála ezúttal Berlinbe vezet (grandiózus képsorokat láthatunk a Náci Birodalom fővárosáról és a Volkshalle-ról); a múltja elől hasztalan menekülő, különleges sorsra szánt náci “üdvöske” élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz csúcsra törő apja, Martin Heusmann birodalmi miniszter (Sebastian Roché) oldalán. Az első évadban a náci kegyetlenség, elvetemültség és brutalitás megtestesítője, Obergruppenführer John Smith figurája ezúttal kissé “elpuhul” – a rettegett náci parancsnokot túlságosan lekötik családi gondjai, fia betegsége miatt már-már meghasonul önmagával. Rufus Sewell alakítása ezúttal is briliáns, és amikor az évad vége felé igazán felpörögnek az események, még izgulunk is a karakteréért – egészen addig, amíg újra felszínre nem tör valódi énje.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"264752","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"556","style":"width: 600px; height: 450px;","title":"Rufus Sewell mint Obergruppenführer John Smith","typeof":"foaf:Image","width":"742"}}]]

Az ember a fellegvárban hiánypótló alkotás: a náci diktatúrát a legtöbb filmes alkotással szemben nem a holokauszt felől közelíti meg, hanem egy orwelli rémlátomásban mutatja be annak brutalitását, a besúgással, megfigyeléssel, rettegéssel, üldözéssel és megtorlásokkal teli hétköznapi elnyomást, amely nemcsak a fajilag alsóbbrendűnek ítélt állampolgárokra, hanem magukra a rendszer működtetőire is kiterjed. Ijesztő aktualitást pedig a fentebb említett, a jelen világunkra reflektáló megannyi áthallás ad neki. Most, hogy a disztópiák reneszánszukat kezdik élni, élükön George Orwell 1984-ével, mely Trump beiktatása óta vezeti az Amazon bestsellerlistáját, nem csodálkoznánk, ha ez a sorozat is nézettségi rekordokat döntene.