Ima a nyertesért

Az első adventi vasárnap előestéjén elárasztotta a hírcsatornákat a várva várt esemény: teli találat a lottón. Újságírók s állítólag maffiacsoportok vadásznak a szerencsés nyertes kilétére, a Szerencsejáték Rt. igazgatója azonban a nyilvánosság előtt garantálta számára a teljes anonimitást. Felmerül bennem a kérdés, valóban szerencsés-e a szerencsés. Imádkozom érte, hogy legyen valóban szerencséje, mert a veszélye annak, ami e hatalmas összeggel együtt jár több, mint riasztó. Már a bölcs Seneca megmondta, hogy a pénz jó szolga, de rossz úr. És az utóbbi hetek párbeszédei arról, ki-ki hogyan osztana el enynyi sok rengeteg pénzt, mind azt bizonyítják, mennyire kinyílnak az ember fantáziájának határai, hogy mennyire urává tud válni már csak a képzete is e határtalan gazdagságnak. Mellesleg éppen erre alapozott a lottó állítólagos feltalálója, a hírhedt kalandor és író, Giacomo Casanova. A 18. század közepén egy olyan különleges sorsjáték tervezetét tette le az akkori francia pénzügyminiszter, báró Desforges asztalára, mely játék tűzbe hozza az emberek fantáziáját, és bőségesen megtölti az akkor éppen ürességtől ásítozó állami kasszát. Tíz pénzügyi szakember hallgatta meg Casanova ajánlatát, melyet végül pár ellenvetés után lelkesen elfogadtak. „És én gazdag emberré lettem” – állapítja meg a kalandor emlékirataiban. Pénzért vásárolt például lovagi rangot magának, ezért mikor bemutatták II. József császárnak, az szárazon csak ennyit mondott: „Megvetem azokat az embereket, akik vásárolják a rangot...” Az ember legnagyobb gazdagsága a lelki nemesség, mégpedig a gazdagságban való dúskálás vágya nélkül, mondja Goethe.

A Szerencsejáték Rt. igazgatósága bejelentette, hogy a nyereményt legkésőbb december közepéig kifizetik. Imádkozom a nyertesért! Azért az egyért a tizenötmillió tippelő közül, kinek a vágya kétségbeejtően valóra vált. Megváltoztatja ez a kapcsolatait? Viszonyát Istenhez, emberhez, az élethez, a családhoz, a barátaihoz? Nem is olyan régen történt, hogy egy „szerencsés nyertes” családja egyenesen a kassza előtt verekedett össze, nem tudván megegyezni abban, valójában kié is a nyertes szelvény. Ezért kérem az Istent, hogy a főnyeremény tulajdonosa néhány nappal a hatalmas összeg kifizetése előtt jól figyeljen oda a harmadik adventi vasárnap evangéliumi olvasmányára, különös tekintettel a kérdésre: mit cselekedjünk tehát? Keresztelő János, akinek a kérdést felteszik, nem elmélkedik, rögtön a gyakorlatra tér: „Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.” (Lk 3, 11) Egyszerű: akinek feleslege van, osztoznia kell azokkal, akik hiányt szenvednek. Segíteni a nélkülözőkön nem jelent semmiféle lelki „többletmunkát”, különösebb érdemet, nem jár tehát érte dicséret, sem csodálat, ez az ember legalapvetőbb kötelessége.

Don Bosco, a kallódó torinói fiatalok nevelője egyszer a szerencsejátékról beszélgetve velük, nem ítélte el, hanem pedagógiai célokra használta fel a témát. „Biztos tippet akartok? – kérdezte tőlük. – Fogadjatok hát a tízesre, az ötösre és a tizennégyesre. Tíz az Isten parancsolata, öt az egyházé és tizennégy az irgalmasság testi és lelki cselekedete.” Főleg a tizennégyes, tehát a könyörület különböző formái függenek össze a bibliai „köntös”, azaz a ruha képével. Ajándékozni azt csak úgy lehet, ha az ember előbb képes a mások iránti figyelemre. Aztán tud csak cselekedni, résztvevően megoldani a problémát. A ruha a Bibliában több mint tárgy – a mezítelen, ruhátlan ember elhagyatott lényt jelképez, olyat, ki messze eltévelyedett Istentől, és a sejtjei is dideregnek. Ezért nincs ruhája a paradicsomból kiűzött Ádámnak sem, akinek a háta mögött hangzik fel a teremtői „hol vagy?”. Köntöst adni nemcsak annyit tesz, hogy fizikailag felruházni valakit, hanem segítséget is jelent. Segítséget ahhoz, hogy a felruházott megtalálja emberi méltóságát, az utat Istenhez és az emberekhez. Mint mikor az atya felöltöztette tékozló fiát.

Azért imádkozom az újsütetű milliárdosért, hogy hatalmába ne kerítse őt a határtalan mindenhatóság és a gőgös felsőbbrendűség érzése. Nincs igaza Lucretiusnak, amikor azt állítja, hogy a pénznek minden szolgál, sőt a dicső Cicerónak sem, aki szerint semmi sem oly szent, hogy pénzzel ne lehetne megszentségteleníteni, de Ovidiusnak sem azzal, hogy a szeretet sokat jelent, a pénz viszont mindent.

Ha a nyertes véletlenül olvasná e sorokat, őszintén kívánom neki: az Úr áldjon meg téged és a te új vagyonodat. Igen, tedd boldoggá a szeretteidet, és ne feledkezz meg azokról sem, akik nélkülöznek. És emlékezz rá, hogy a legnagyobb gazdagság az Isten-hit, a Krisztussal való személyes viszony. Ez az egyetlen valódi főnyeremény, mely a földi számláról a mennybéli örök számlára is átutalható. Csak vigyázat a tű fokára...

A szerző római katolikus pap