Idegenek El Dorádó kapui előtt

Megérkeztünk, itt vagyunk!A filmre vitt történet gyökerei a második világháború utolsó hónapjaiba nyúlnak vissza, amikor is a Közép-Szlovákiában élő Krnáč család valamilyen megmagyarázhatatlan okból Kárpátaljára költözik. A területet rövidesen a Szovjetunióhoz csatolják, miáltal Krnáčék mögött végérvényesen lehull a vasfüggöny. A Hruscsov által hozott határozat értelmében Balgarkába, a kazak sztyepp kellős közepére telepítik őket, ahol több mint négy évtizedet élnek le.

A szovjetek nagy birodalmának széthullását követően a kitelepültek harmadik generációja úgy dönt, hogy visszaköltözik oda, ahonnan az ősök elindultak – a Kárpát-medencének időközben Szlovákiává lett részébe. Ahol tárt karokkal fogadják a távolba szakadt földit, ahol minden szép, tiszta, az emberek naphosszat talpig fehérben korzóznak, ahol nincsenek részegek, és még a legyek sem röpködnek. Ez minden, amit Dmitrij Kiossyának, az egyik Krnáč-lány férjének a kazak sztyepp elszigeteltségében sikerül megtudnia Szlovákiáról.

2000. decemberében, éppen Miklós napjának reggelén a neves fotográfus, a Veszélyeztetett Ember Polgári Társulás elnöke, Andrej Bán pozsonyi lakásában megcsördül a kaputelefon. „My zdes!” – közli vele egy vacogós hang a megmásíthatatlan tényt; hogy megérkeztek kazak földről, és bebocsátást kérnek. Nincs ezen a történeten semmi különös, hiszen az ENSZ adatai szerint világszerte mintegy százhúszmillió ember van állandóan mozgásban, keresve egykori vagy sosemvolt hazáját.

A közel nyolcvanperces alkotás ereje megítélésem szerint elsősorban abban rejlik, hogy készítői szépítés nélkül villantanak fel olyan helyzeteket, melyek – minden tiltakozásunk ellenére is – lassan hétköznapiakká válnak. A film görbe tükröt tart például azok elé, akiket a xenofóbia, magyarán az idegenektől való beteges félelem gyötör. „Civilizációs betegség” ez, amely arról tanúskodik: a határok lerombolása csupán újabb indok arra, hogy az emberek vagy a társadalom egésze még jobban magába zárkózzon. Dimitrijt, a családfőt egyetlen cél vezérli – megajándékozni utódait a szabadsággal, a kazak sztyepp kilátástalanságát biztatóbb jövőképre cserélni. Mindent felad ezért: munkáját, lakását, hogy néhány hátizsáknyi málhával végre az ĺgéret Földjére léphessenek. A közép-európai El Dorádóba, amely még nem elég nyugati ahhoz, hogy kivesse őket magából, de már nem annyira keleti, hogy elfogadja őket. Elvégre nem a sztyeppén vagyunk, ahol a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” az egyik legősibb szabály...

Hőseink lassan megszokják, hogy az idegennek a minimálbérért is kétszer annyit kell dolgoznia, mint a hazainak; hogy házat sem vehetnek bármely településen, és a „mudzsiká”-t, a kazakok szemében mindennél szentebb adott szót is elfelejthetik, mert itt még az írásos szerződést is fel lehet rúgni. „Mi a véleményem a szlovákokról?” – teszi fel Dimitrij a költői kérdést a film egyik jelenetében. – Hazugok, szörnyen hazugok.” Akinek nem inge, persze nem veszi magára.

Jaro Vojtek rendező szerint a film elsősorban arról szól, hogy az életben maradáshoz nem kis adag bátorságra van szükség. Dimitrijt, a főhőst a honvágy három év elteltével visszahajtja Kazahsztánba. Az eredeti lakosságnak csupán töredékét találja meg, házaikban nomádok élnek. Ekkor tudatosítja, hogy nincs többé visszaút, és közel az ötvenedik ikszhez végleg el kell fogadnia azt az „új életet”, melyet a már Szlovákiában felnövő utódok és azok utódai élnek majd tovább.

A My zdest bemutatták a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon, és még meg sem volt vágva a mintegy százharminc órányi anyag, amikor a cseh állami televízió már élénken érdeklődött iránta. Itthon pedig...? Teljes csend. A közszolgálati tévé menedzsmentje meg sem tekintette az alkotást, ám ez nem szeghette a rendező kedvét. „Sok mindenkivel szemben igazságtalan lettem volna, ha csak azért nem folytatom a forgatást, mert valamilyen menedzsment nem fogadott a kegyeibe. Az embereknek ahhoz, hogy megfogalmazhassák és feltehessék kérdéseiket, szükségük van dokumentumfilmekre” – vallja Jaro Vojtek.

Ha a jó dokumentumfilm célja valóban az, hogy kényes kérdéseket feszegessen, úgy a My zdes alkotói kiváló munkát végeztek; sikerült rávenniük az embereket, hogy magukba nézzenek, sőt gondolkodjanak!