Huszonnégy karátos feljegyzések

Mindhárom kötet a Kalligram kiadásában és G. Kovács László remek fordításában látott napvilágot. Ouředník ugyanis, Milan Kunderától eltérően továbbra is csehül ír Párizsban, pedig az sem lenne csoda, ha időközben áttért volna a franciára, hiszen a cseh apanyelve, édesanyjától a franciát kapta örökbe.

„Csehországban leélt életem alatt és még vagy öt-hat éven át a cseh volt a referencianyelvem, franciául csaknem úgy kellett megtanulnom, mint bárki másnak – nyilatkozta magyar fordítójának. – Az a »csaknem« biztosan fontos nüansz, de mégsem elvi és nem konstitutív. Ha gyerekkoromban valamit felhasználhattam a francia nyelv mindennapi jelentéséből, az talán az a felismerés volt, hogy a világon egynél több nyelv létezik. Ami potenciálisan, de csakis potenciálisan kétségtelenül gyümölcsöző felismerés. Mára – de valóban csak mára – kétnyelvűnek tartom magam abban az értelemben, hogy mindkét nyelvben, vagyis ezeknek a nyelveknek a sémáiban tudok gondolkodni.”

Europeana című, az idáig huszonkét nyelven megjelent, műfaji szempontból egyszerűen besorolhatatlan, a múlt század történéseit szürreális látomásként bemutató regényét 2001-ben írta, hat évvel a most megjelent A huszonnégyes év után. A megfelelő pillanat, 1855, amely egy kalandos utazás groteszk krónikája, egy időben jutott el a francia, a cseh és a magyar olvasókhoz. A huszonnégyes év 2002-ben jelent meg csehül, s azóta is a memoárirodalom egyik legizgalmasabb darabja. A szó szoros értelmében igazi csemege, írói delikatesz, páratlan finomság. Formális szempontból briliáns stilisztikai gyakorlat (Ouředník kedvenc szerzője, Raymond Queneau „stílusgyakorlata” hasonló), műfajilag a groteszk és az abszurd szinte patikamérlegen való elegyítése.

Ouředník matematikai agyú, mégsem szárazon fogalmazó író. Humorérzékének, szellemességének és iróniájának esszenciája egyszerűen utolérhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy Kundera mellett ő a legtöbbet fordított kortárs cseh szerző.

A huszonnégyes év nem 1924-ről szól. 1965-től 1989-ig telt ez a huszonnégy esztendő, amelyre az író huszonnégy fejezetben emlékezik, méghozzá úgy, hogy minden fejezet egy feljegyzéssel kevesebbet ad, játékosan utalva ezzel arra is, hogy memóriánk előbb-utóbb egyszer csak csődöt mond, vagy arra, hogy minél közelebb járunk a múltban, annál kevesebb a megjegyzésre érdemes esemény. Vagyis, ami lényeges, szóra és leírásra érdemes, az már rég megtörtént.

Mint Vlastimil Hárl utószavából kiderül: „A visszaemlékezést imitáló játékot az amerikai Joe Brainard honosította meg az irodalomban 1970-ben. Az I Remember címet viselő szöveg első kiadása nyolcszáz »emléket« tartalmazott, a második, öt évvel későbbi kiadás már csaknem kétszer annyit… A rendszerezés éppúgy hiányzott belőle, mint a formuláció: puszta emlékeket foglalt magában… Brailand felvillantott egy lehetőséget, de nem adott neki formát, s próbálkozása valószínűleg sosem emelkedett volna ki az irodalmi kísérletek sorából, hogyha a francia Georges Perec 1978-ban nem veszi át ezt a fogalmazásmódot. Perec felismerte, hogy… a feljegyzések többségének olyan emlékeket kell megelevenítenie, amelyek az egész társadalom, vagy legalábbis egy nemzedék számára közösek. Szövegéből ő is szisztematikusan kizár minden »fontosat«: visszaemlékezéseiben csak a banális, mulandó jelenségek kelnek életre… az utolsó feljegyzés alá pedig zárójelben odaírja, hogy »folytatása következik«, s a kötetet néhány üres lappal zárja, hogy az olvasó folytathassa a játékot.”

Ouředník – a történelmi események tükrében – a személyes emlékeit tárja olvasói elé, ezért lesz a szöveg lenyűgözően izgalmas, egyszer megdöbbentő, máskor megmosolyogtató, sok esetben pedig egyenesen mulatságos. Georges Perec Je me souviens című könyvével ellentétben bátran újít: úgy kapcsolja össze a lényegest és a lényegtelent, a magánügyet a kollektív, nemzeti hanggal, hogy az pontos diagnózisa, „orvosi látlelete” lesz egy kornak, s azon belül az egyén érzelmi alapállásának, gondolkodásmódjának.

Ouředník feljegyzései nem hordozzák magukban a verdiktet, sőt még csak kommentálni sem akarnak, pusztán közölnek, hírt adnak, jelet hagynak az emlékezés málladozó falán. Kedvcsinálóként az olvasáshoz csupán három példa:

„Emlékszem, hogy hatvannyolcban a prágai falakon egy »étlap« volt olvasható, többek között ilyen ételekkel: magyar gulyás Kádár-módra, Kolder-féle tatárbifsztek, Brezsnyev agyveleje saját levében.”

„Emlékszem annak a pasasnak a történetére, aki úgy emigrált, hogy valahol »Pilsen után« hozzálátott a kilométerkövek befestéséhez, eljutott az országhatárig, napközben festegetett, esténként a határőrökkel iddogált, s végül egy szép napon átfestegette magát a határon, és eltűnt Németországban.”

„Emlékszem, hogy amikor Franciaországban nyaraltam, azzal fűztem meg a lányokat, hogy úgy szóltam hozzájuk: »Csehszlovákiából jöttem, és szeretnék önnel szerelmeskedni.« Emlékszem, hogy a dolog működött: mindenekelőtt azonban azt kérdezték, milyen a politikai helyzet az országban.”

Mivel a fiatalabb olvasók számára a korábbi rendszer huszonnégy éve megélt élményekben vajmi keveset, vagy még inkább semmit nem jelent, a fordító, G. Kovács László rövid „eligazító” jegyzetekkel egészítette ki a könyvet. Aki tehát nem tudja, milyen lehet a Kolder-féle tatárbifsztek, az tőle kapja meg a pontos receptet.