Hülyeség-e az opera?

Az opera hülyeség, elviselhetetlen és unalmas, de a kulturális sznobizmusból mégiscsak kötelező penzuma egy magára valamit is adó értelmiséginek. Nagyjából a fentiekhez hasonló vélekedés lehetett Stephen Pettitt Opera című kalauzának kiindulópontja, másként nem osztogatna ilyen bizarr tanácsokat a mű bevezetőjében: „Még ha nehéznek vagy hosszúnak találna is egy előadást, ne engedjen a csábításnak, ne futamodjon meg. Ahelyett, hogy a szünetben kisurranna, próbáljon arra gondolni, hogy valaki – a zeneszerző – mennyit kínlódott, mire megtalálta a mondanivalójához illő legjobb formát.”

Az egyébként zenei körökben ismert jópofizó szakíró sajátos humora nagyjából ebben a regiszterben mozog, s miközben valóban figyelemreméltó, képekben és ötletekben gazdag, több nyelvre lefordított, krétapapíros kalauzt szerkeszt, komolytalan előadásmódja komolykodásainál is idegesítőbbé válik. Persze, ebbe alaposan belejátszhat a fordító hozzájárulása is. Az talán elviselhető, hogy a reneszánsz alapozó atyák egyike, Jacopo Peri „bátor fickó” minősítést kap, vagy hogy Monteverdi nevét Montéra redukálja, de az már mindenképpen túlzás, hogy pl. Luciano Pavarotti énekesi kvalitásait elintézi egy ilyen hevenyészett, nyegle mondattal: „kiabál, de az ember kénytelen csodálni erejét, szemtelen magabiztosságát és óriási po?cakját”. Hogy Maria Callas hangját inkább karakteresnek, mint szépnek találja, ezek után érthető. Ez az operamelléki kocsmai stílus egyes fejezeteken szabályosan uralkodik, másutt szerencsére visszafogottabb. Pettitt gyakorlatilag szenzációk és pletykák sorozataként képzeli el a szórakoztató operatörténetet, talán ezért is kap a művek bemutatása rovására olykor nagyobb szerepet pl. a zeneszerzők szexuális beállítottságának ambivalenciáin való elmélkedés vagy a Pavarotti-portréhoz hasonló szubjektív jellemzések sorozata.

Hibák is akadnak a nagy és könnyednek hitt mesefolyamban, az egyik leglátványosabb Marc’Antonio Cesti művével kapcsolatos. „Utóbbi munkái között van A paradicsom című remek komédia. Ezzel a címmel mi más lehetne egy opera, mint mulatságos?” – kérdezi a szerző. Csakhogy Cestinek ilyen operája nincs. Az ő művének címe nem Il pomodoro (A paradicsom), hanem Il pomo d’ oro (bevett magyar fordításban: Az aranyalma). Ráadásul az olasz cím félreértéséből és félrefordításából adódóan a jellemzés is hibás: az 1667-ben bemutatott alkotás nem komédia (a róla alkotott Pet?titt-vélemény sokkal inkább az – vajon hallotta-e a művet egyáltalán?), Paris ítéletéről szól, és egy mítoszkorrekciós esküvői játék: az aranyalmát nem Venus kapja, hanem a trójai történetből kilépő Jupiternek köszönhetően Margarita spanyol infánsnő, aki I. Lipót felesége lesz. A hiba azért is sajnálatos, mert Cesti művének magyar recepciója korai: a barokk iskoladráma zenés változatának kialakulását segítette elő.

A munka bocsánatos „vétke” anglocentrizmusa, ahogy a szerző Kathleen Ferriert jellemzi, a mű „nagyon angol”: talán okosabb lett volna, de mindenképpen előzékenyebb átadni a terepet néhány mellőzött vagy alig említett olasz, francia vagy német mesternek pár menthetetlenül középszerű angol, amerikai vagy ausztrál szerző listázása helyett. Nevetségesnek érzem Puccini bírálatát pusztán abból kifolyólag, hogy „darabjai milyen sok más operát kiszorítanak a színpadról” (ezt a vádat Kodály Háryjánál is elismétli, mondván: „attól a sok Puccinitől nem jut neki sem hely”), és ízléstelennek amiatt, hogy „ügyesen kihasználta az emberek szentimen?talizmusát”. Strauss Capriccio című remek operájáról megállapítja, hogy „kínosan középszerű, ráadásul reakciós (!) darab”. Szerencsére (?) odaveti: „De ne hallgassanak rám, tiszta eretnekség, amit mondok. Mindenki imádja Strausst.”

Megszívlelendő tanácsok sokaságát is ránk zúdítja a szerző, hiszen műve társalgási és életvezetési kalauz is. Egy példa csupán: „És ne kövessék el azt a hibát, amit én megtettem: ne igyanak egyetlen korty konyakot sem a Parsifal előtt vagy alatt. Ne tompítsák érzékeiket.” Pettitt külön kék keretecskékbe iktatott néhány olyan információt, „amivel zeneértők körében vagy barátok előtt a vacsoraasztalnál villogni lehet”. Villogj, magyar!

(Stephen Pettitt: Opera. Ford. Petrányi Judit. Bp., Képzőművészeti Kiadó, 2007)