Hrabalt adta az európai hírű kolozsvári társulatnak

Hetekkel ezelőtt Tompa Gábor társulatával, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeivel Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényének David Jařab írta színpadi változatát mutatta be. A Mikve immár harmadik éve a leglátogatottabb előadás a Pesti Színházban. Shoshanát, a darab központi hősét megformáló Pap Vera a legjobb női alakítás díját kapta Pécsen, az Országos Színházi Fesztiválon. Ugyanott az idén Eszenyi Enikő nyerte el ugyanezt az elismerést a Jóembert keresünk kettős főszerepéért, s a legjobb előadás díjával is ezt a produkcióţ jutalmazta a szakmai zsűri.
Michal Dočekal 1982-ben, ti zenhét évesen járt először Budapesten, s szülővárosa, Prága mellett azóta sincs még egy város Közép-Európában, amelyhez szorosabb kapcsolat fűzné.

* Milyen alkalomból járt annak idején először Budapesten?

A nyolcvanas évek első felében nekünk, cseheknek és a keletnémeteknek, de talán nem túlzok, ha azt állítom, nekünk, kelet-európaiaknak Magyarország volt a szabadság kis szigete. Budapesten olyan filmeket lehetett látni és olyan hanglemezeket vásárolhattunk, amilyeneket Prágában még véletlenül sem, a koncertekről nem is beszélve. Az akkori magyarországi politikai légkör összehasonlíthatatlanul más volt, mint a csehszlovákiai. Budapestre olyan pop- és rockegyütteseket hívtak meg akkoriban, amelyekről nekünk még álmodni sem volt szabad. 1982-ben jegy nélkül szálltunk vonatra Prágában. Pénzünk nem volt, mehetnékünk viszont annál nagyobb, így egyáltalán nem zavart bennünket, hogy sokszor kellett átszállnunk más vonatra. Emlékszem, Komáromból utaztunk tovább Budapestre. Egy hétig hálózsákban aludtunk a Margit-szigeten. 1986-ban, amikor a Queen együttes lépett fel Budapesten, bulgáriai nyaralásból tartottunk hazafelé, amikor a vonaton hírét vettük a koncertnek. Akkor már rendező szakos főiskolás voltam. Bulgáriában ugyan minden pénzünk elfogyott, mégsem volt kérdés számunkra, hogy Pesten leszállunk a vonatról. Egész nap a stadion körül ólálkodtunk, hogy ha törik, ha szakad, mi a koncertre mindenképpen bejussunk. És addig mesterkedtünk, amíg be is jutottunk. A koncert után teljesen megittasulva szálltunk fel az éjjeli vonatra, és bizony nem tudtunk aludni az élménytől. Ugyanezt az euforikus érzelmi állapotot éltem meg aztán 1990ben Prágában, a Rolling Stones koncertjén. A Dire Straits és a Talking Heads fellépésén is ott voltam Budapesten. Valósággal elvarázsolt a város. A kilencvenes évek elején aztán a keleti blokk minden országa Nyugat felé fordult. Ugyanúgy akartunk öltözködni, mint a németek, a franciák és az angolok, ugyanarra a társadalmi berendezkedésre vágytunk, mint amilyennek az övékét láttuk. Magyarországról és Lengyelországról el is feledkeztünk egy kicsit. Ha késve is, azt akartuk megélni, amitől addig el voltunk zárva. A nyolcvanas években a cseh nonkonformista művészek számára Len gyelország még nagyon fon tos hely volt, de engem már akkor is Magyarország vonzott. Varsó vagy Krakkó nem tudott beszippantani, Budapestet első látásra megszerettem. Csehország és Lengyelország között mostanában furcsa feszültséget érzek, a lengyelek valahogy nem szeretnek, sőt meg is mosolyognak bennünket, a müncheni egyezmény következményeit még mindig nem tudták feldolgozni. Magyarországgal mindig jobb viszonyban voltunk, a konfliktusokat meghagytuk Szlovákiának.

* A kilencvenes évek Magyarországával tehát lazult a kapcsolata.

Lazult, mert ahogy említettem, azokban az években a Nyugat felé fordultunk. Naivak voltunk. Azt képzeltük, hosszú távon is érdekesek leszünk számukra, hiszen hősök vagyunk, legyőztük a kommunizmust. De nem sokáig voltak kíváncsiak ránk. Magyarország, minden kínjával-bajával, politikai kilengéseivel még ma is kedves a szívemnek. Ezért is örülök olyan nagyon, hogy a következő évad elején ismét a Vígszínházban fogok dolgozni.

* A sok koncert után hogyan fordult végül is az érdeklődése a színház felé?

Nincs igazán zenei hallásom. Találnom kellett valamit, ami ezt a hátrányt elfedi. Tizenhattizenhét évesen amatőr színházi társulatot alapítottunk a barátaimmal. Az lett a kamaszkori ellenállásunk színtere.

* Furcsa mód első komoly színházi élménye is magyar színezetű.

Örkény István Macskajátékának legendás előadását láttam Dana Medřickával és Vlasta Fábiánovával az akkori Tyl (ma: Rendi) Színházban. Gimnazista voltam, a legfelső emeletre kaptam csak jegyet, de onnan is csak állva tudtam végignézni az előadást. Ilyesmire ma már aligha vállalkoznék. Székely Gábor rendezése és maga a darab, csupa jeles színésszel, olyan erővel hatott rám, hogy semmi nem zavart. Még az sem, hogy magasból és elég nagy távolságból láttam a szereplőket. Kamasz- és felnőttkorom határán valóban ez volt a legnagyobb színházi élményem, és meg is vettem azonnal az előadás DVD-felvételét, amikor néhány évvel ezelőtt megjelent. Azóta természetesen többször is megnéztem, és csak azt mondhatom: Székely Gábor tökéletes rendezői munkát végzett. Rengeteg múlott az ő tehetségén és érzékenységén is, hiszen a Nemzeti nagyvadaival dolgozott, akik szemmel láthatóan bíztak benne.

* Igazgatóként és főrendezőként tizenkettedik évadját tölti a Cseh Nemzeti Színház élén. Megélt sok mindent, a kulturális minisztérium döntései többször állították már kényelmetlen helyzet elé.

Hat főigazgatóról beszélhetnék és legalább ennyi kulturális miniszterről, amióta a prózai társulatot vezetem. Sajnos minden miniszter azt képzelte, hogy ért a munkájához, sőt az egész világ kultúrájához. Amikor az idén nyáron egyik napról a másikra a miniszter önkényesen leváltotta a Nemzeti új főigazgatóját, azt mondtam, tovább nem csinálom, vége, ilyen áldatlan körülmények között nem lehet dolgozni. Három vagy hat évvel ezelőtt, hasonló helyzetben, nem léptem vissza. Most igen. Ebben a komédiában már nem akartam szerepet játszani. A társulatnak több mint a fele mellém állt. Jelezték, hogy szerződést bontanak a Nemzetivel, ami azt jelentette volna: nem indulhat el az évad. Nyár volt, lehullott rólam egy óriási teher, akkor legalábbis azt hittem. De csak egy napig élvezhettem ezt az új helyzetet, mert másnap minden visszaállt a régibe. A kulturális minisztert ugyanis arra kényszerítették, hogy állítsa vissza a színház élére az általa elküldött főigazgatót. Tehát maradtam én is.

* És most egészen közelről tapasztalhatja meg, mi zajlik színházi vonalon Magyarországon. Hogy Eszenyi Enikő igazgatói pozíciója mennyire labilis.

A cseh sajtó csupán nagy vonalakban tudósít a magyar színházpolitikáról, de amikor Budapesten vagyok, több oldalról kapom az információkat. Látom és hallom, mi zajlik Enikő körül. Döbbenten veszem tudomásul, hogy a magyar politika már a művészeti szférában is viharokat kavar. S bár egyelőre még elmondhatom, hogy Csehországban szerencsére nem fajult el ennyire a helyzet, a személyes véleményem mégiscsak az, hogy az jött vissza az életünkbe, ami ellen a kommunizmus éveiben tiltakoztunk. A totalitárius rendszerben történt mindez, hogy a politika irányított, korlátozott, határokat szabott a kulturális életben. 1988-ban még főiskolás voltam, a mi évfolyamunk hirdette meg a sztrájkot, természetesen én is ott voltam a Národní třídán, büszkén figyeltük Kerényi Györgyöt és Deutsch Tamást a Vencel-téri tömegben. Nagyon nagyra értékeltük akkori jelenlétüket. Mára hatalmasat változott a helyzet. Nálunk is, Magyarországon is. „Tartsd a szád, és élni hagyunk!” – kimondatlanul is ezt tapasztaljuk fentről. Elfogadhatatlannak tartom, ahogy a politika behatol a színházi berkekbe. Egyre inkább közeledünk ahhoz, ami ellen huszonöt évvel ezelőtt küzdöttünk. Csehországban sem rózsás a helyzet, de amit Magyarországon látok, az még lehangolóbb, még nyugtalanítóbb és még inkább figyelmeztető.

* A Vígszínház mellett van még egy külföldi társulat, amellyel ugyanolyan sikeres elő adásokat tudott létrehozni, mint Eszenyi Enikő csapatával?

Nincs. Jövőre lesz húsz éve, hogy művészeti igazgatóként és főrendezőként dolgozom prágai színházakban. Mielőtt a Nemzeti Színház élére kerültem volna, a Divadlo Komedie rendezője voltam. Művészeti igazgatónak lenni nemcsak azt jelenti, hogy én döntöm el, milyen darabokat tűzünk műsorra, és kiket hívok meg rendezni. Rengeteg irodai munka és különféle más elfoglaltsággal is jár ez, így nem utazhatok, nem tartózkodhatok annyit külföldön, mint egy szabadúszó rendező. Enikő is több külföldi meghívásnak tudott eleget tenni rendezőként, amikor még nem állt a Vígszínház élén. Azokban az években dolgozott nálunk is, a Nemzetiben. Hihetetlen energiát, életkedvet és vitalitást hozott a társulatba, frissítő erejében mindenki élvezettel mártózott meg. Nagyon drukkolok neki, hogy továbbra is ő vezethesse a Vígszínházat, hiszen közelről látom, micsoda fantasztikus munkát végez. Ráadásul egy nemzetközi projekt részesei vagyunk. Robert Wilson, korunk egyik legjelesebb színházi mogulja három ország, három színház, a prágai és a pozsonyi Nemzeti, valamint a Vígszínház összefogásával hozza létre az 1914 című produkciót, amelynek jövő tavasszal lesz a bemutatója. A próbák első szakasza szeptemberben lezajlott, én akkor Kolozsváron dolgoztam, de videofelvételről naponta nyomon követtem Robert Wilson és az általa kiválasztott cseh, szlovák és magyar színészek munkáját. Wilson az egyik felvételen megemlítette: „Van itt egy magyar színésznő, aki sem a cseh, sem az angol nyelvet nem beszéli tökéletesen, mégis ő ért engem a legjobban.” S ennél nagyobb elismeréssel senkiről sem szólt. Enikő tehát igazán örülhet. Olyan belső nyugalommal és olyan profi módon dolgozik Wilsonnál, hogy senki semmit nem sejt abból, milyen bonyolult helyzetben van igazgatóként, Budapesten.

* A Mikvében nyolc színésznővel dolgozott, a Jóembert keresünkben a Sen Tét és Sui Tát alakító Eszenyi Enikő kivételével mindenki férfi. Még a női szerepeket is férfiak játszszák. Két ilyen igényes munka után milyen képe alakult ki a vígszínházi színészekről?

Hogy remekül lehet velük dolgozni. Hogy nincs köztük rivalizálás. Hogy mindenki teljes odaadással követett azon az úton, amelyet az olvasópróbán kijelöltem előttük.

* Budapesti és kolozsvári színész között lát különbséget?

Látok. A kolozsvári színészek zárkózottabbak egy kicsit. Tehetségesek és profik ők is, de Pesten nyitottabb a kommunikáció. Kolozsváron többet kellett gondolkoznom azon, hogy az észrevételeimet miképpen közöljem velük, nehogy megsértsek valakit. A nyelv ugyanaz, a mentalitás más.

* A Kolozsvári Állami Magyar Színház, akárcsak a prágai Nem zeti, tagja az Európai Szín házak Uniójának. A Vígszínház nem.

Ez is egyfajta színházi politika eredménye. A magyar színeket a Katona József Színház képviselte az Unióban, aztán a bukaresti Bulandrát követően Tompa Gábor társulata is felvételt nyert. Én hat évig küzdöttem, hogy a Cseh Nemzeti Színház bekerüljön ebbe a válogatott csapatba.

* Ha csak egyetlen szóval jellemezhetné a magyar színházat, mi lenne az?

A szenvedélyesség. Mi, csehek inkább távolságtartással, felülnézetben tekintünk a dolgokra. Az irónia és a humor, nemegyszer a fekete humor elválaszthatatlan velejárója az előadásunknak. De én épp a szenvedélyt szeretem a magyar színházban. Annak mindig frissítő ereje van. Magyar gyökereim még nincsenek, a nyelvben viszont már vannak kapaszkodóim. Nincs még egy ország, még egy kultúra, amelyet ennyire közel éreznék magamhoz, mint a magyart. Mivel sem huszonöt, sem harmincöt évesnek nem mondhatom már magam, nem hiszem, hogy a hátralevő éveim során ugyanilyen intenzív kapcsolatba kerülhetek egy másik európai nemzettel. Ezért vágyom vissza újra és újra Budapestre, a legszívesebben éveket töltenék itt, ha megtehetném. De így… így csak amatőr vagy inkább tiszteletbeli magyar vagyok.