Hová tűntek a babás-mamás védőnők?

A kismama a tanácsadást illetően szülés után is egyedül marad csecsemőjévelA szerző felvételeA kismamák a kilencedik hónap vége felé már nagyon várják gyermekük világrajövetelét. Szülés után pedig számolják a napokat, hogy csecsemőjükkel mikor hagyhatják el végre a kórházat. Azt már csak odahaza tapasztalják meg – és főleg az elsőgyermekes anyukák –, hogy újszülöttjük ellátása a szoptatás, pelenkázás és fürösztés mellett még sok egyéb felelős tennivalóval jár. És hiába a rengeteg csecsemőgondozási szakkönyv, az első időkben mégis jól jönne egy kis segítség a gyakorlatban is. Vagy esetleg néhány megnyugtató szó, mint például, hogy „igen, a baba köldökcsonkja szépen szárad, holnapután talán már le is pottyan...” Nem is olyan régen még védőnők látogatták meg rendszeresen otthonukban a kismamákat, éppen az ilyen gyakorlati tanácsadás céljából. A jól ki-

épített országos hálózat az egészségügyi intézmények privatizálása során megszűnt, s csak mostanában próbálkoznak a „kismamaszolgáltatás” helyi jellegű újraindításával.

Csupa kisebb-nagyobb pocak

– Tanácsadó napján mindig rengetegen szorongtunk a nőgyógyászati rendelő várótermében – meséli Jónás Angelika az emlékezés könnyedségével, miközben négy hónapos kisfia, Dani szokásos esti fürösztéséhez készülődik. – A párom nevette is, amikor egyszer értem jött, hogy alig talált meg a sok kisebb-nagyobb pocak között. Hiába, manapság úgy van, hogy egy jó hírű orvosnál számolni kell a hosszas várakozással. Én néha nem is bántam, mert közben jókat beszélgettünk. Ez volt az első terhességem, és mint pályakezdő kismama, csak úgy ittam a tapasztaltabb asszonyok szavait. A tanácsadóban ugyanis csupán vizsgálatra jutott idő, tanácsadásra nemigen. Megmértek, ellenőrizték a vizeletmintát, a doki pár szóval elmondta, hogy a baba éppen hol tart a fejlődésben, és máris jöhetett a következő. És igen, még azt is megkérdezték, hogy jól érzem-e magamat. Amire viszont csakis azt lehetett válaszolni, hogy remekül! Máskülönben könnyen a kórházban találhattam volna magam. Talán ez volt a legelső, amire várandós sorstársnőim figyelmeztettek. Hogy egy kis deréknyilallás vagy bokaduzzanat éppúgy hozzátartozik az egészséges terhességhez, mint az időszakos hányinger és a szédülés. S nehogy már panaszkodjak, mert akkor biztos, ami biztos alapon idő előtt befektetnek a szülészetre, aztán esetleg hetekig is ott savanyodhatom. Szerencsére, a kilenc hónap alatt ebből a szempontból a baba is és én is jó magaviseletűeknek bizonyultunk.

Rákerültem a futószalagra

Az egyik nőgyógyászati váróban végzett gyors közvéleménykutatás nyilvánvalóvá tette, hogy a „Ki világosítja fel a kismamákat?” témakörben felzárkóztunk a kulturált Nyugathoz. Papíron legalábbis. Mert ott is, itt is brosúrák tömegéből válogathat a várandós asszony, folyóiratok és szakkönyvek ontják a legkülönfélébb tanácsokat: a terhestornától a mell szoptatásra való előkészítésén át a szülés legapróbb mozzanatainak rajzos-fényképes bemutatásáig. S ha ez kevés, a ginekológustól vagy a nővérkétől még mindig lehet kérdezni ezt-azt. Na hiszen! A dolog pontosan ott sántít, hogy szabad a választás, és az ember lánya annyi ismeretet szerez a saját, illetve a testében fejlődő új élet biológiájából, amennyit akar. De azt már legfeljebb találgathatja, hogy mennyi az annyi: pontosabban, hogy valóban a szükséges és megfelelő ismeretek birtokában készül-e az anyaságra. A szülész-nőgyógyász szakorvosok szemszögéből ugyan már maga a problémafelvetés is erőltetettnek tűnhet, mondván, a huszonegyedik század küszöbén minden jövendő édesanyának tudnia kell, mire vállalkozik. Legyünk optimisták: a nők kilencven százaléka elméletileg tudja is. Ami viszont a gyakorlatot illeti, majd mindegyik várandós anyuka végigizgulja a kilenc hónapot, és még akkor is napi igénye van arra, hogy valakivel megbeszélve az állapotával járó változásokat, ha végigolvasta az összes, kezébe kerülő szakirodalmat. S mert az orvos-beteg kapcsolat mifelénk még korántsem jelent partneri viszonyt, „kórházi fenyegetettség” nélkül is a nőgyógyász lesz a legutolsó, akitől a kismama megkérdezi, hogy teszem azt „a babfőzelék nem árt-e a kicsinek, mert amióta kívánós vagyok, csak azt enném...!?” (A kismamákat illető orvos-beteg kapcsolat emlegetésén bárki nyugodtan felháborodhat, de – tisztelet a kivételnek – ez van. A terhes nő is „egy beteg” a magánorvosi fejkvótarendszerben...) Mindazonáltal csak egy másik kismama vagy egy gyakorló anyuka veszi komolyan aggódó sorstársának babfőzelék-problémáját, és más hasonló hétköznapi gondjait, melyekről még dr. Miriam Stoppard sem tesz említést népszerű babázókönyveiben. Annál több efféle problémát vetnek fel a nőgyógyászati váróteremben társalgó kismamák. A második vagy harmadik gyermeküket váró nők viccelődve igyekeznek megnyugtatni és eligazítani fiatalka asszonytársaikat. A spontán tanácsadásba a szoptatós melltartó méretének kiválasztásától a szülészorvos borítékjának tartalmáig sok minden belefér.

– Pech, ha nincs kisgyermekes anyuka az ismerősök között – nyugtázza Jónás Angelika is, aki az Érsekújvári járás egyik kisközségéből került a központi kórház szülészetére. – Nekem a sógornőm még azt is elmondta, hogy milyen intimbetétet csomagoljak. Lehet, hogy a nagyvilágban más a helyzet, de amíg mi itthon ámuldozunk a papás szülésen, meg hogy ki vízben, ki ülőszéken kíván szülni, addig a kórházi valóságban rátesznek egy futószalagra. Elképzelhető, hogy rossz napot fogtam ki, de tény, hogy délután kettőkor vitt be a szülészetre a férjem az első fájásokkal, és hajnali négykor kerültem sorra a szülőszobában. Ahogy mondom, mint egy futószalagon a csirkék. Az utolsó másfél órát fel-alá sétálva töltöttem a folyosón, hangosabban nyögni sem mertem, mert az éppen szülő és kínjában sikoltozó nőre a ki-be járkáló nővérkék gonoszkodó megjegyzéseket tettek... Nagyon megalázó volt az egész, rideg vezényszavak, fertőtlenítőszag, és semmi olyan, hogy „nahát, de jó, új élet születik”. Ehelyett a fájdalom ködén át azt hallottam, hogy „úgysem sikerül neki kinyomnia”. Ekkor jött világra a fiam.

Terhesgondozás családi vizittel

A mai gyakorlat szerint, miután egy terhes nő bejelentkezik a számára megfelelő ginekológushoz, havonta, majd a hetedik hónap után hetente egyszer köteles megjelenni a terhesgondozóban. Ami helyileg (lásd fentebb) általában megegyezik a nőgyógyászati váróteremmel és rendelővel. Szülés után az anyuka – a kórházból való hazatérést követő huszonnégy órán belül – köteles jelentkezni az általa kiválasztott gyermekorvosnál. Ahol is megtekintik újszülöttjét, felveszik az adatokat, és a gyermek első életévének betöltéséig havonta egyszer behívják tanácsadóba. Ami helyileg megegyezik a gyermekorvosi váróteremmel és rendelővel. Ha az egyhetes (majd egy hónapos stb.) csöppségnek szerencséje van, a gyermekorvosnál éppen nem várakozik influenzás, esetleg bárányhimlő-gyanús kis páciens. Vagy ha mégis, a bébi juszt sem szedi fel a kínálkozó bacilusokat, vírusokat. Mert a doktor bácsi vagy néni csak akkor keresi fel otthonában is az újszülöttet, ha a szülők a lakóhely szerinti körzeti-családi gyermekorvost választják (és ez a lakóhely viszonylag közel esik a rendelőhöz). A gyakorlatban viszont itt is az érvényesül, hogy aki megteheti, igyekszik a környék valamelyik jó nevű gyermekorvosához bejelentkezni, kijelölt körzettől és egyebektől függetlenül. Bárhogyan is, a lényeg az, hogy az anyuka a tanácsadást illetően szülés után is egyedül marad csecsemőjével. Ami a védőnői hálózat működésének idejében elképzelhetetlen volt. Akkor ugyanis „házhoz jártak” a bábaasszonyok: a ginekológus nővér a terhes kismamákat okította, a gyermeknővér pedig az újszülöttel kapcsolatos teendőkben igazította el az első hetekben az anyukákat.

Igazi bábaasszony

A szőgyéni származású Nedešovsky Ilona egyike volt a családokhoz kijáró, rendkívül nagy tapasztalattal rendelkező szülésznőknek. Idővel ő lett az egykori párkányi szülészet, majd a rendelőintézet főnővére.

– Annak idején a négy alapterületen dolgozó orvos – a körzeti és a gyermekorvos, a nőgyógyász és a fogorvos – közül az utóbbit kivéve mindenki két nővérrel dolgozott. Az egyik nővér rendszeresen látogatta a hozzájuk tartozó pácienseket. A privatizáció után az orvosok egyetlen nővérrel dolgoztak tovább, mert ennyit bírnak fizetni, és mindenkit annyira lefoglal a munkája, hogy körzeti „családlátogatásra” nemigen van lehetőség. Ennek sajnos érezhető a hiánya, főleg az idősebb páciensek esetében, akik már nehezen utaznak. Hasonló a helyzet a kismamákat és az újszülötteket illetően is. Korábban a terhesgondozás és a tanácsadás úgy működött, hogy a nőgyógyász egyik nővérkéje külön helyiségben fogadta rendszeresen a kismamákat, ugyanő járt ki hozzájuk a szülést megelőző utolsó hónapokban, majd csatlakozott hozzá a gyermeknővér, aki az újszülött ellátásában segítette az anyukát. Ma mindez egyetlen ambuláns nővérre hárul, aki az orvos mellett végzi a napi munkát, és sem ideje, sem lehetősége nincs külön tanácsadásra. Ráadásul az úgynevezett körzetek is megszűntek, hiszen szabad orvosválasztás van. Ami nem lenne baj, csak éppen emiatt nem működhetett tovább a védőnői hálózat sem. A privatizáció előtt, ha az ország bármelyik pontján megszült egy asszony, az orvosát, akihez tartozott, rögtön értesítette a szülést levezető kolléga. Vagy a szülésznő jelezte a gyermeknővérnek, hogy itt és itt megszült a lakóhely szerint hozzá tartozó kismama, s mikorra várható a hazaérkezése. Minálunk egyetlen asszony sem tudott eltűnni. Ötödik éve, hogy nyugdíjba mentem, de még mindig meg-megállítanak az utcán a – már nagymamakorú – ismerősök, hogy miért nem csinálunk valamit. Mert hazajön a szülészetről a lányuk, és nincs senki, aki odafigyelne rá. A kijáró nővéreknek nem az volt a feladatuk, hogy gyógyítsanak, de nagyon komoly szakmai ismeretekkel rendelkeztek a csecsemőgondozás terén. ĺgy az anyukáknak nem kellett rögtön orvoshoz rohanniuk az újszülöttel, ha mondjuk észrevették, hogy kipattogott a popsija, vagy hasfájós lett. A legnagyobb probléma, hogy annak idején a kismama már szülés előtt pontosan tudta, mikor és kihez forduljon, ma pedig marad az orvos, még akkor is, ha nincs semmi komolyabb baj. Még munkaviszonyban voltam, amikor felkértek egy tervezet kidolgozására, a házi egészségügyi gondozással kapcsolatban. S még most is ez tűnik az egyik lehetséges megoldásnak. Olyan egészségügyi csoportok létrehozása, ahol egyaránt lenne idősekkel, kismamákkal és csecsemőkkel foglalkozó kijáró nővér. De mindez még nagyon a kezdeti stádiumban van, és a biztosítók beleegyezése, pontosabban anyagi fedezet nélkül nemigen lehet működőképes. Valami mindenesetre elkezdődött, néhány csoport már megalakult. Szeretném hinni, hogy beváltják a hozzájuk fűzött reményeket!